Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 1. szám - ÖTVEN ÉVE TÖRTÉNT - Tarján István: Akik nem kímélték magukat a proletárdiktatúráért

Mi, délvidékiek, megalakítottuk a 15-ös Bácskai Vörös Ezredet. A következő napokon a környékről egyre többen léptek sorainkba. Megválasztottuk parancsnokainkat és a bizalmiakat. Én szakaszparancsnok lettem. Gyakran gyűléseztünk, s amikor megerősödött az ezredünk, elhatároztuk, hogy visszafoglaljuk Bácskát. Kértük a szerb határ megszállását. Április első hetében az ezred három zászló- alja a Kiskunmajsa, Kisszállás és Jánoshalma közötti vonalon foglalt állást a Szerb—Horvát—Szlovén Királyság csapataival szemben.

A parancsnokság a Magyar Vörös Hadsereg katonái nevében szerb nyelvű röpcédulákat is nyomtattatott, s ezeket átjuttatta a délvidék megszállóihoz. Emlékszem, legfelül ez állt a röpcédulákon: „Világ proletárjai egyesüljetek!” majd a szöveg így folytatódott: „Szerb katona testvéreink! Fájó szívvel gondolunk arra, hogy annyi szenvedés után még egyszer gyilkos fegyvert kell fogni ellenetek. Ti testvéreink vagytok. Nekünk a ti elnyomóitok az ellenségünk. A ti tisztjeitek, akik titeket ellenünk küldöttek.” A továbbiakban arról adtak tájékoztatást a röpcédulák, hogy a szerb katonák nem is tudják, a hazájukban napok óta forradalom van. Rakásra lőtték az asszonyokat és gyermekeket, mert követelték, hogy engedjék haza a fiaikat, férjüket, apjukat. A végső felszólítás úgy hangzott, hogy a katonák lázadjanak fel, s lőjjék agyon azt, aki nem engedi őket haza. Ha pedig ezt nem merik megtenni, jöjjenek át hozzánk fogolynak, testvérként fogadjuk őket és biztosítjuk valamennyiüket, hogy rövidesen haza mehetnek Szerbiába.

Nem tudom, volt-e foganatja a röpcédulázásnak, mert a mi zászlóaljunkat néhány nap múlva visszavezényelték Félegyházára.

*

Szegedre kellett mennünk, lefegyverezni a franciákat, s megszállni a várost. Három századunk 12 géppuskával április közepén vagonírozott be a vasútállomáson. A vagonajtókat becsuktuk, hogy senki ne lássa, hogy katonákat szállít a vonat. Reggel 7 óra után érkeztünk a szegedi Rókus állomásra.

Rögtön kinyitottuk az ajtókat, s annak a századnak a katonái ugráltak ki elsőnek a vagonból, amelybe én is tartoztam. A vasutasok is mellénk álltak. A franciák vagy tizenöt főnyi őrsége annyira meglepődött, hogy nyomban megadta magát.

A másik két század még ki sem vagonírozott, amikor a város felől, a sugárúton, egy francia altiszt vezetésével tizenöt néger katona masírozott az állomásra. Akkor láttam először négert. Nyilván az őrséget mentek leváltani, nem tudva, hogy az a fogságunkba esett. Amikor az állomásépület felső végén a bejárathoz értek, a kijáratnál tizenöten kiszaladtunk a térre, s a kövezeten hasalva tüzelésre készen tartottuk a fegyvereinket. Észrevették bennünket, s azonnal a földre vágódtak ők is. A géppuskájukat is bevágták állásba. Ekkor a századosunk franciául szólt nekik, ne lőjenek, mert a hátuk mögött is vöröskatonák vannak. Fektükben félelemmel vegyes kíváncsisággal forgatták a fejüket, s belátták, hasztalan lenne az erőlködésük. Akárcsak a korábbi őrség, ők is megadták magukat.

Egy szakaszt otthagytunk az állomáson, a foglyokkal együtt, s két századunk a sugárút mindkét oldalán libasorban a város központja felé vonult. Á harmadik század volt a hátvéd. Egyszercsak francia és néger katonákkal teli három teherautó jött velünk szembe. Egy tiszt parancsnoklásával az állomásra igyekeztek, mivel az őrségük nem vonult be a laktanyába. Mikor az autók beszaladtak két századunk közé, utasai láthatóan nem gondoltak veszélyre. Akkor ocsúdtak fel, amikor hirtelen megálljt parancsoltunk nekik, s megrohamoztuk őket.

Én az elővéd parancsnoka voltam, így embereimmel az utolsó autóhoz jutottam. Lövésre tartott karabélyaink láttán feltartott kézzel ugráltak le kocsijukról a franciák és négerek. Úgy sivalkodtak, akár a malacok. Féltették életüket. Őket is az állomásra kísértük. így összesen már csaknem száz fogolyt ejtettünk — ellenállás nélkül.

Megtudtuk tőlük, hogy egy ezredük tartja megszállva Szegedet. Harcra szántan indultunk megint a városba. A francia parancsnok ,egy tábornok, tudomást szerzett azonban rólunk, s riadóztatta az ezredet. A kiskörúton a mozinál és a fürdőnél, s a Széchenyi-téren foglaltak állást. Mi velük szemben, a vonaluktól körülbelül 300 méternyire, szintén. Felállítottuk géppuskáinkat is. így néztünk farkasszemet. Többségünk még a fronton hozzászokott az ilyen helyzethez, de most tüzelt bennünket az, hogy tudtuk, miért harcolunk.

Már a támadás végrehajtásának módját latolgattuk, amikor 11 óra körül fehér kendőt lobogtatva egy francia tiszt és egy magyar civil közeledett felénk. Századosunk és egy hadnagyunk, akik jól tudtak franciául, elébük mentek, köszöntötték egymást, s vagy tíz percnyi beszélgetés után mind a négyen elmentek a francia parancsnokságra. Később megtudtuk, hogy a tábornok nem volt hajlandó eleget tenni két tisztünk felszólításának, miszerint a franciák vonuljanak ki Szegedről. Ellenben ő adott ultimátumot, hogy ha mi két órán belül nem hagyjuk el a várost, támadást indít ellenünk. Századosunk engedélyt adott arra, hogy beszélhessen a Vörös Hadsereg Budapesten székelő főparancsnokságával. Onnan az az utasítás érkezett, hogy ne kezdjünk harcot, adjuk vissza foglyainkat, s térjünk vissza Félegyházára. Estére érkeztünk meg, — a nélkül, hogy egyetlen puskalövést le kellett volna adnunk.

32