Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 4. szám - Lázár István: A hiba (novella)

Ha bármi rés támad a kényeztetésben, kézenfekvő bosszúnak, méltó büntetésnek érzi, hogy megfossza szeretteit a legnagyobbnak tartott értéktől: önmagától.

Elkényeztetettségét a szoba mutatta. A Budapesten oly gyakori, leválasztással kialakított, formátlan lakás nagyobbik lakószobáját adták neki, amelyet a fürdőszoba egészen elkülönített, zárt rezervátummá tett, míg a szülők megelégedtek a kisebb és sötétebb udvari helyiséggel; hozzájuk minden zaj behallatszott az udvarról és a szomszédoktól, de a gyerek teljes csendben és magányban tevékenykedhetett odabenn.

Az orvos futó vizsgálata nyomán az okot próbáltuk volna tehát feltárni, és ezen keresztül a felelősséget is, persze, bár ilyenkor a felelősség többnyire nem szolgálhat semmiféle eljárás alapjául. De hát nekünk nem is elítéltek gyártása a dolgunk, hanem az igazság, olykor az emberek, olykor csak a puszta tények igazságának felderítése.

Ám mindössze a fiú elkényeztetettségére kaptunk gyors magyarázatot. Az apa, ott, a fürdőszobában ülve, monoton hangon mondta életét. Rögtön azzal kezdte, holott csak arról kérdeztük, hogy nem volt-e a gyerekkel valamilyen ellentéte, problémája a napokban? Megszidta, eltiltotta-e valamitől? Vagy nem tudott-e a fia valaki mással való összeütközéséről, bajáról?

— Semmi sem volt, miért is lett volna? — mormogta, és már a családjáról beszélt, a másik családjáról. Feleségével, három gyerekével — mind a három kislány volt, és ő valamikor még neheztelt is, hogy egyik se született fiúnak — vitték el innen, ugyanebből a lakásból (csak akkor még az egész az övé volt). És ő egyedül jött vissza.

Tudjátok, hogy a zsidók milyen családszeretőek. Jó, ez itt most. . . Szóval azt mondani, hogy „a zsidók családszeretőek”, ez majdnem olyan, mint. . . Valami ellentétes, mégis azonos elfogultság talán? Én nem tudom . .. ami ennek a kifejezésnek, ennek az állításnak a tartalma, az pozitív, sőt hízelgő, és mégis, úgy érzi az ember, hogy egy ilyesfajta kijelentés, azok után, szinte a gyilkosokkal állít egy sorba. Hiszen ők is először csak kategorizálással kezdték, először csak szóban osztályoztak, a maguk és a mások állítólagos faji sajátosságai alapján, hogy azután ... De hát mit csináljak: az olaszok valóban muzikálisak, és az angolok zárkózott természetűek, és a lengyelek hajlanak az önmardosó keserűségre . . . Ilyesmi van, és én hazudnék, ha bármit kihagynék abból, amit mi éreztünk, gondoltunk akkor; és ha ez, hogy ilyet nehezen mondunk, mint hogy „a zsidók családszeretőek”, jelent valamit, azt jelenti, hogy az ember, ugyanolyan emberek, mint mi, voltak közöttük, akik az akkori törvények egyik oldalán álltak, és voltak, akik a másikon, eltörölték, eltörölték? nem, meg- becstelenítették a törvényt, és együtt, bírák és tolvajok, ügyészek és gyilkosok, de voltak velük költők és háziasszonyok is, és mindenki más, egymással testvéri cinkosságban olyan bűnöket követtek el, amelyekhez képest nevetséges minden bűn, amit mi üldözünk; és ezért most vannak szavak, amiket szinte nem lehet kimondani, mert nem azt jelentik, amit jelentenének, ha ezek a bűnök nem történtek volna meg.

Ez a férfi, ez a családszerető zsidó férfi tehát visszatért Magyarországra, mert ez az ő hazája volt, bármi történt is itt vele és velük, egyszerűen nem volt más hazája, és talált egy lányt, aki épp úgy elveszítette mindenkijét, mint ő. És úgy érezte, hogy szabad ezt a lányt szeretnie, mert ezzel nem bántja meg felesége emlékét, és szabad, hogy új asszonya gyermeket fogadjon, mert ez nem bántja a gyermekei emlékét, akik odamaradtak, sőt, ez az egyetlen lehetséges válasz a gyilkosoknak.

A kisfiúk csenevész, beteges volt csecsemőkorában, hiszen apja-anyja a sejtek mélyéig kizsaroltan, legyöngülten került ki a pokolból. És rögtön megtudták, hogy több gyerekre nem lehet reményük; csoda, hogy ez megmaradt. Megadtak tehát neki mindent, ami tőlük telt, és ahogy a gyerek nőtt, nem is okozott szüleinek keserűséget mással, csak fogyhatatlan betegeskedésével. Elkapott minden elkapható bajt, és heteket-hónapokat töltött az ágyban. Anyja ilyenkor fizetés nélküli szabadságot vett ki, és nem mozdult mellőle; persze, ennek hivatali előmenetele kárát látta. A gyerek, ha magas láza volt, csöndesen, panasztalanul pihent, s ha szóltak hozzá, nem szívesen válaszolt. De mihelyt kicsit javult az állapota, felült, párnát kért a háta mögé, és ezermesterkedett. Ilyenkor beszélgetett is, bármiről, csak arról nem, amivel éppen foglalatoskodott. Néha a múltról meséltetett magának.

— Tíz éves volt, amikor megtudta, hogy testvérei is voltak, féltestvérei — a szavakat alig lehetett hallani, ahogy az apa összezárt ujjai közül kiszivárogtak —, de nagyon megbántam azonnal, hogy elmondtam neki... hogy elmondtam neki az egészet, már ahogyan erről egyáltalán beszélni lehet, mert azután sokszor rákérdezett, többet, még többet akart tudni róluk, és a táborról, és én nem akartam, hogy ez foglalkoztassa őt, csakhogy nem lehetett nemet mondani neki, pedig nekem is rossz volt, hogy újra és újra fel kellett elevenítenem . . .

Az apa mind apróbb részletekre tért ki, és úgy éreztük, hogy nem fog, hogy nem tudhat semmit mondani, ami fia öngyilkosságára — ha ugyan valóban az — fényt vethetne. Mint ahogy a szomszédok se mondtak semmi érdemlegeset. Közben a szobában, a test körül befejezte munkáját a fényképész, és kiszólt, hogy szabad a terep.

Inkább műhely volt, mint szoba. Az egyik sarokban keskeny heverő, fölötte könyvespolc, rádióval és saját készítésű olvasólámpával. Körben pedig: polcok, asztalok, állványok tele szerszámokkal, mindenféle anyaggal és szerkezetekkel. A padló göcsörtös, égett és vágott sebek barázdáival, az asztalok széle szilánkosra hasadozott, a festést összemarták a kifreccsent vegyszerek. Teljesen szabad21