Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 4. szám - Kunszabó Ferenc: Békaügetés (novella)
— Nem megyek! — Dehát miért? — állt elibém. — Ne izélj már, mikor ilyen fontos dologról van szó! ... Az egész felborulhat! — Hozzámlépett, megrázta a vállam. — Hallod?! Az egész lékre mehet! — A táskám felé nézett. — A te ügyed is ez már! Kovács egész az íróasztalig előrejött: — Én is azt mondanám, izé ... — Keresztesre nézett. — Ha már így alakult: Verseg elvtárs, hogy tessék kimenni. Jóleső borzongás lepett meg az elvtárs szóra: tizenkét éve, hogy ezt utoljára mondták nekem . . . Felálltam, odacammogtam az íróasztalhoz, rátámaszkodtam a táskámra. Dénes Sándor eltűnt a szomszéd ház sarkánál, én pedig lassan visszaballagtam a szobába, végig néztem az embereken: „Ha valaki úgy gondolja, hogy én ezt az egészet magamért csinálom, az mondja meg!” „Bízunk mi a tanár úrban — mondta Nagy Balázs. — Ha nem bíznánk, hova tekeredhetnénk ez előtt a nagy fordulat előtt?. ..” Kovács felé fordultam, s hogy hirtelen rápillantottam, visszaemlékeztem az arcára: — Te írnok voltál a polgármesteri hivatalban, igaz? — Igaz, Verseg elvtárs! A jó memóriám valamelyest felvidított: — Nahát, hirdessétek ki, hogy ma este a Kossuth téesz alakuló ülése!. . Nem szabad várni ... De közben egész nap kérdezgessétek, hogy kit gondolnak elnöknek! Kovács rápillantott Keresztesre, az bólintott, és pár perc múlva már bömbölték a hírt a megafonok. — Miért nem mentél ki? — Pálinkát adj! Öntött, de hirtelen megállt kezében az üveg, és azt mondta: — Játszol a néppel! — Magammal játszom! Szinte suttogva mondta: — Kegyetlen játék ez: az idegeiken zongorázol, hiúságból . . . Felálltam, töltöttem magamnak, aztán neki is: — Mindig rettegek — mondtam aztán, és éreztem, hogy a két térdem remegni kezd és a tenyerem elvizesedik. — Mindig félek, hogy már nem bíznak bennem; hogy meddig bíznak bennem?. . Mert mi van, ha most azt gondolják házaikban: Verseg lepaktált, azért nem bújik elő! . . Keresztes elgondolkodva sodorgatta két tenyere között a poharat: — Én meg mindig úgy gondolom: kell hogy bízzanak bennem, hiszen mindent az ő érdekükben teszek. — Felállt, odament az ablakhoz és a hideg üvegre tette a homlokát. — De lehet, hogy tévedek? Mert távol vagyok tőlük, és nem látják, mit csinálok?. . Már erre is gondoltam . . . Kivártam egy kicsit, aztán azt mondtam hirtelen: — Hát gyere közelebb! Hátranézett, furcsán mosolygott. Álltam, kezemben a pálinka maradékával, és lenéztem rá: életemben talán először éreztem úgy, hogy nem gyűlölöm. Akkor bezúdultak a várostól, hogy mi van itt, mi készül itt? . . Gyorsan nekiláttunk a gyűlés előkészítésének, hiszen alig maradt időnk. A végefelé, már este, azt mondta a városi tanácselnök: — Hát mi javaslunk, Verseg, a fene egyen meg!. . Javaslunk, mert úgy gondoljuk, nagy megnyugvás lesz ez a tagságnak. Nem szóltam, csak szorítottam a számat, nehogy a fogam hangosan kattogni kezdjen. 9
