Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 4. szám - Kunszabó Ferenc: Békaügetés (novella)
— Na, jól van, Ernő. Hoztad a Gazdasort a táskádban. Hát most terítsük ki. — Izzadni kezdtem, a szemhéjaim összehúzódtak. Zsebredugta a két kezét: — Elvégre te nem vagy szervező bizottság. — Hívjuk össze a gyűlést, és a legszabályosabban megalakulunk! Lassú, puha léptekkel közeledett felém: — Mit akarsz te folyton azzal a gyűléssel?! És felülről nézett rám. Pedig alacsonyabb tőlem. Kovács Károly a kirendeltség kapujáig utánam lépett, hogy lássa: az utcán is békaügetésben megyek-e? Három ember jött szembe, ma sem tudom, kik. Már alig láttam a szemembe csurgó verejtéktől. Kovács odakiálltott nekik: „Ennek is beütött a demokrácia, mi?!” A parancsnok megállt előttem, orra pár centire az orromtól: — Egyáltalán: honnan tudjuk mi, hogy téged a felsővárosi gazdák valóban megbíztak?! Hátraléptem, a táskát rádobtam az íróasztalra, és megfogózkodtam: — Kérdezzétek meg őket. Felütötte a fejét, pattintott az ujjával. Kiment. Visszaszédelegtem a fotelhez, rágyújtottam. Az emberek nagy zajjal rántották maguk alá a székeket, hogy a bicegő Dénes Sándornak helyet adjanak. Felugrottam, utánaszaladtam. A tornácon állt, háttal az ajtónak, minthacsak engem várt volna. Megkerültem, elébe léptem: „Sándor bácsi!... Miért csinálja ezt velem? Hát mondja, tehetünk mást? Nem azért alakítjuk meg előre a téeszt, hogy jó fiúk legyünk, hanem hogy olyan fiúk legyünk, amilyenek akarunk: azzal társulhassunk akivel jónak látjuk, s ne hozzanak közénk idegen vezetőket, akik nem ismernek bennünket, nem kóstolták a mi földjeinket!... A régi Dózsa is ezért bukott meg. Maga mondta!. . . Hát nem ezért akarjuk, Sándor bácsi?” „Maga akarja, tanár úr!” „Ne tanárurazzon engem, ne magázzon! Tegezett engem maga valamikor!” „Az régen volt, talán igaz se volt. Azóta más lett a világ is, a tanár úr is — meg én is. .. Öreg, tehetetlen paraszt vagyok...” „Ha én nem lennék, most maga lehetne a vezető — ez a maga baja!” — vágtam oda hirtelen, és hátraléptem, ha csapni akar a botjával. De mozdulatlan maradt. „Lehet. Leheti hogy ez a baj... S akkor én csapdostam volna most az asztalt?... Lehet.” S kibicegett az udvarból. Kintről behallattszott az induló agitátor-szervezők lábdobogása. A parancsnok visszajött, leült mellém, cigaretta után nyúlt: — Ki lesz az elnök? Ránéztem, hallgattam. Gyufát pattintott és nagyon komoly lett a hangja: — Nézd, Ernő. Ne hülyéskedjünk. Nem vagy te idegen ebben az országban. Régi mozgalmista vagy, csak sohasem lehetett veled tisztába jönni ... A polgármesterséget is: miért hagytad ott? — Felállt, széleset gesztikulált. — Önkéntes száműzetés, passzív rezisztencia! — Lassan elsétált az ablakig. — Érdekes ember vagy te, Ernő. Hangja emlékezőn izgatott volt. Felnéztem: — Te is. Te mindig felül maradsz, én mindig alul. — Nem! — tiltakozott élénken. — Emlékezz rá, hogy nem! Mikor a gimnáziumban megalakították a cserkészcsapatot. . . Emlékezz csak: az oktató elibe lépett az osztálynak, és azt mondta: „Ki akar parancsnok lenni?” Csak álltunk ott, aztán te rám sandítottál, és kiléptél. — Felemelte a kezét. — Utánad pedig én! Nehogy azt hidd, nem akarom letagadni ... így volt? Elnyomtam a cigarettát: — így volt, és mégis rosszul emlékszel. Mert aztán téged neveztek ki parancsnoknak, engem pedig az első raj élére. Rázta a fejét, nevetett: — Ne-em! Éppen itt van a bukfenc! Engem felülről neveztek ki, azt pedig az osztály kérte, hogy te légy a parancsnok!... Te győztél! — De te! — De te! Már mindketten álltunk, egymásnak feszülve. 7
