Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 3. szám - Pavlovits Miklós: A mesterség címere (novella)
változott az utolsó húsz év kétkezi munkájával, melyre rákényszerült. Arca keskeny ék, jellegzetes közömbössége szigorúságnak tűnik. Gyér szemöldöke alatt a fürge szempár letapogatja mások arcán a gondolatokat, de mozgásuk ösztönös, kíváncsiság nélküli. A tábornok nem érdeklődő fajta. — Nem tudom, mit tudnak ennyi ideig vacakolni. — jegyzi meg felesége aggodalmaskodó arccal. — Már mióta várunk. — Időnkből kiteliik ugyan a várakozás. — morogja maga elé a tábornok. — Mit mondasz? — Majd jönnek.— jelenti ki a tábornok és botját a hóna alá csapva újra elindul a betongyűrűk irányában. Arcát kissé felfelé tartja a nap felé. Kinyitja bőrének pórusait és azon igyekszik, hogy belül is felmelegedjen. Tapogatózó óvatossággal halad előre. (Most olyan az arca, mint egy halotté Árkok és völgyek barázdálják és olyan közönyös is Mintha nem is ő sétálna ott, hanem magam lennék Egyszerre nézem és érzékelem igyekezetét töpörödött erejében Micsoda furcsa alak egy ilyen figura Állítólag csinált valamit a világban, valami nagy dolgot vagy kevésbé nagyot De aztán mire jutott Itt tiblábol, mint akárki más, egyszerű halandó Szerintem valahol valami hibádzik Vagy benne, vagy másutt, de lehet, hogy csak bennem idebenn Mert úgy érzem, mintha én ő, ő meg én lenne valahogy Egyszerre itt is meg ott is) A tábornok előrelökött botja nekiütődik az egyik betongyűrűnek, a rövid út végétért. Megáll. Szórakozottan körülnéz és a földet döfködi unalmában. Egyszerre, mintha valami fölkeltené a figyelmét. Előrehajol és a földre mered. Hosszúkás fekete bogár iramlik ki a kő alatti hűvösből és a ház felé indul. Vékony csápjai finom remegéssel tapogatják maga előtt a föld morzsáit. A tábornok játszani kezd. Botját a földbe döfi a bogár előtt néhány centiméterrel. Az megtorpan. Mintha tanakodna magában egy kicsit, bizonytalankodik, majd elindul és körbetapogatja a sima fafelületet. Aztán megkerüli az akadályt, és folytatja útját. A tábornok felveszi az eldobott kesztyűt, és ismételten elzárja előtte az utat. A jelenet megismétlődik, a bogár töretlen akarattal igyekszik tovább a megkezdett úton. A harmadik próbálkozás sikertelensége után az ellenséges bot gorombább lesz. Egy alattomos mozdulat, és a bogár máris hátára került. Az apró, vékony lábak tehetetlenül kapálóznak a levegőben, és domború hátán tehetetlenül forog körbe-körbe. Egy kis idő múlva egy jótékony fűszál kisegíti. Belekapaszkodik és visszatornássza magát természetes helyzetébe. És anélkül, hogy tudomást venne a sors ellenkező akaratáról, a bogár újra csak a nyílt udvar felé tart. A bot goromba vége szórakozik, és megismétli a kísérletet. Előbb elzárja az utat, majd miután ez nem vezet a kívánt eredményre, újra a hátára fordítja a bogarat. De minden hiába, az konokul ragaszkodik a megkezdett irányhoz, és úgy látszik semmi el nem térítheti. A tábornok derűs bölcsességgel szemléli a bot és a bogár küzdelmét. Mintha mosolyogna is egy cseppet szeme szögletében. Aztán egy rosszul sikerült mozdulat, vagy a hatalom hirtelen elfogyott türelme? . . . A kitinpáncél megroppan, és a fürge lábak céltudatos mozgása tétova tapogatózássá lassul, majd mozdulatlanságba görcsöl. A bogár szép, keskeny háza ellapult a földön. (Milyen furcsa is ez Láttam az életet elszállni belőle 23
