Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 3. szám - Káldi János: Idegenben (vers)
JCáldi Qúnos IDEGENBEN Távol az otthoni fáktól, az enyéimet, őrző temetőtől, egy folyótól, amely múló, nyárias, kis énekeket súg nekem, rovom, rovom — szinte megállás nélkül — az idegen utat, egykedvűen. Egy hete még, hogy eljöttem, s a lélek, a szív már rosszul érzi magát, s kezdi a vitát ezzel a forró, kő-ezüst vidékkel, az úszó, fáradt, délutáni éggel, amelyen nem mennek az ismerős, könnyű felhő-dáliák. Csak egy hete még, hogy nem jön elém a dohányszínű utca, s nem játszanak az est piros zsurlói a nagytemplom falán, s máris fájdalmas-nagyra nő bennem valamiféle — alig megnevezhető — hiány. Csak egy hete még — nem több! — hogy nem látom a kopár vasúti töltést, mely elnyúlt az égbe sétáimon ; csak egy hete még, hogy úgy viselem — akár egy másra-szabott inget — az éjszakám és a nappalom. Leülök egy kőre, s arra gondolok, ami elmondhatatlan, amit száz révületben-született, csodás költemény sem mond el igazán. Megtép a szél, mintha haragudna rám, és én motyogom, motyogom, ezt a szót: hazám.
