Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 3. szám - Kunszabó Ferenc: Varázsigék (novella)
— Mi van veled? — kérdezte. — A téeszed az elsők között van az országban, tagja vagy a megyei tanácsnak, és mindenfelé emlegetnek, velem pedig a kutya sem törődik! Ez utóbbi persze nem igaz, ő sem komolyan gondolta, de az unalom, az letagadhatatlan volt! Hatvanhárom végén egyszercsak szólnak a tanácstól, hogy menjek már be. Ott vannak többen, a megyétől is, nagy ovációval fogadnak, mint az utóbbi időben rendszerint, s kérdezgetnek, hogy vagyok, mint élek, hogy megy a téesz. Elmondom nekik, hogy a téesz jól megy, határozottan jól, de én azt szeretném, hogy húsz év múlva is jól menjen, és ez már nem csupán a közös gazdaság kollektíváján múlik, szélesebbre kell alapozni az egész város jövőjét együtt tervezni és szervezni . . . s már benne is voltam a kedvenc témámban, de rövidesen félbeszakítanak, hogy nagyszerű, ők meg arra gondolnak, hogy vállaljak el a megyén valami funkciót. Leesett az állam: csak beszélek, beszélek, ők meg egy szót sem értenek! Oda se figyelnek: az a funkció semmi kapcsolatban nem lett volna a mezőgazdasággal, a várossal is kevéssé . . . És akkor megszállt az ördög: — És ha nem vállalom? Erre mind megélénkült, mozogni kezdtek, az arcokra visszatért az élet: — Gondoltuk. — Ezért ülünk itt ennyien? — Á! Csak éppen erre jártunk. — Ez még rosszabb — kedvetlenedtem el. — Mi a rosszabb? — Az, hogy még alibit is próbáltok szerezni az én megrohamozásomhoz. Mert ellenállásra számítottatok, és nem az érdekel benneteket, hogy miért állok ellen, hanem hogy miképpen tudjátok azt legyőzni. Egy feladat, amit most meg akartok itt hirtelen oldani. — Szofisztika — mondta egy megyei ember. — Mondd csak — töprendett a megyei titkár —, neked az utóbbi évek sem oszlatták el a harapós kedvedet? . . . Mikor lesz már az, amikor kinézed belőlünk az embert? Mintha pofonvágtak volna. De ilyenkor osztani kell, derekasan: — Nem hiszem, hogy erről van szó. Te magad is tudod, hogy nem. Ezt csak azért mondod, hogy meghátrálásra kényszeríts, és feladjam a menetet. Csattant a hangja: — Ha cinikus vagy, akkor pláne erről van szó! Felálltam: — Én a ti helyetekben inkább azt nézném meg, hogy mit akar az az ember, akit előléptetésre tartunk érdemesnek. S még kivártam egy pillanatot, de mind hallgatott. Aztán, anélkül, hogy újra beszéltek volna velem, a hatvanhetes választás után a városi tanács elnöke lettem. Még csak pár hete néztem ki új irodám hatalmas ablakain, mikor egyszercsak látogatót jeleznek. Egészen magas vendéget, akitől följebb már nemigen van hova apellálni. Feletteseim bőven megbeszélik velem a programot, s végül még egy papírt is a kezembe nyomnak, hogy majd az ott leírt szempontok szerint tájékoztassam az illetőt a város helyzetéről. Rögtön ingerült lettem, de azért gondosan összehajtogattam és zsebretettem. Jó az ilyet megőrizni, olykor valóban segít a szigorúan hivatalos gondolkodás, logika. ... A vendég kiszállt a kocsiból, a megye üdvözölte, majd mikor velem is kezet fogott, megkérdezte: — Maga az, aki aktatáskájában hozta a fél várost a téeszbe? Nem emlékszem, mit feleltem, vagy hogy feleltem-e egyáltalán, olyan nagy lett a gaudium, ő pedig egy pillanatra átfogta a vállam, mintegy maga mellé rendelve. így mászkáltunk egész nap, nézegettünk, értékeltünk, ellentmondtunk és egyetértettünk. Jó délután, a búcsúpohárnál jutott eszembe az írás. Hirtelen ötlettel előkaptam: — Ejnye, tessék már nézni! Él is felejtettem, hogy nekem eszerint kellett volna adni a tájékoztatást! Elvette, átfutotta, azután nevetett: — Rendben van! Mondjuk ki, hogy eszerint adta. És gondosan összehajtogatva zsebretette. 2 Forrós 17
