Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 3. szám - Kunszabó Ferenc: Varázsigék (novella)
rasztokat. S nemcsak a harácsoló, más zsírján élősködőket, mert azokat még mi sem sajnáltuk volna . .. node mindez túlságosan közismert ahhoz, hogy itt sok szót vesztegessek rá. így játszogattunk egymással, de meg kell hagyni, ők az erő pozíciójából jobban bírták szusszal . . . Közben azonban megszűnt a kuláklista, a tanácsházán kezdtek velem emberibben beszélni, s ha adót vagy büntetést vittem, előbb nem hajtottak végig a folyosón békaügetésben . .. Megalázva éreztem magam, de nem háborodtam fel, és nem forrt bennem a bosszú, hazamentem és olvastam tovább. Ezekben az években elolvastam, átrágtam, áttöprengtem minden könyvet, ami csak adott valamit, s eszküszöm, hogy 1955—56-ra elméletileg kiválóan képzett voltam. És gyakorlatilag méginkább, hiszen a saját bőrömön tapasztaltam, osztályos társaimon láttam, hogyan is nem szabad egy új társadalmat csinálni. Azt hiszem, ötvenhat október huszonkilencedikén gyűlt össze nálunk a Főtéren a nép. Mikora dolognak hírét vettem, csak kaptam magamra a kabátot. De Ili! Őt kihagytam a számításból. Berontott a szobába, maga után húzva két ordító, sivalkodó gyermekünket. — Hagyjál! — kiáltottam. — Ezek sorsdöntő napok! Csendes volt, csak éppen a felindulástól alig tudott beszélni: — Nem tudom — mondta. — Nem tudom, hogy ezek sorsdöntő napok-e. Ahhoz én buta vagyok. Csak azt tudom, hogy innen sehová se mégy. — Nekem ott a helyem! — Neked itt a helyed! — csattant föl. — Neked sehol máshol, csak pontosan itt a helyed! A két fiam a két nadrágszáramat fogta, s üvöltöttek, mint a sakál, hogy apu, ne menj el, apu, ne hagyj itt bennünket! . . . Évek múlva megvallotta Ili, hogy már napokkal előbb tanította, készítette őket erre a jelenetre ... Ötvenhét márciusában négyen jöttek hozzám hivatalos küldetésben a várostól: vállaljak részt a vezetésben. Mondtam, várjanak, behívom a feleségem, lakmuszpapírnak. Ili végighallgatta az embereket, aztán leült mellém, térdemre tette a kezét. — Mit gondolsz? — kérdeztem. — Nem tudom — azt mondja. — Hát mit érzel? — Mit érzek? — nézett rám. — Azt érzem, hogy ne eredj. És kiment. Végeredményben nem tiltakozott, én mégis visszautasítottam az ajánlatot. Este beszélgettünk, és kiderült, hogy lényegében egyet gondolunk: félő, hogy most engem taktikából akarnak, mint fémjelzett nevet, mint rokonszenves embert a város közönsége előtt, de pár év múlva, ha megerősödnek, félredobnának, ahogy negyvenkilenc-ötvenben is félredobták a társutasok zömét. Márpedig ezt nem vállalom. Az ellen semmi kifogásom, hogy csupán néhány évig legyek a vezetésben, hiszen a funkciót sohasem tekintettem nyugdíjas állásnak, de hogy akkor kaparjanak elő, és akkor dobjanak el, mikor ők ezt jónak látják — ezt nem vállalom. Ötvenhat októberében és ötvenhét márciusában egyaránt annak alapján kerültem volna föl, ami nem voltam az ötvenes évek első felében. Úgy gondoltam, majd teszek én önerőmből, és akkor nem a passzivitásom, hanem az aktivitásom alapján ismerhetnek el. Mind magam, mind társaim, mind pedig a hatalom szempontjából jó alkalomnak tartottam a nagy- üzemesítés megindulását. Úgy láttam, ez az az eset, mikor minden érdek egybeesik. A kollektív gazdálkodás előnyeiről már régen meg voltam győződve, s pillanatig sem hittem, hogy a magyar vezetés lemond a mezőgazdaság szocializálásáról. Volt már a Felsővárosban téesz, nem is egy. Ötvenkettőben például három, s ezek akkor az itteni gazdák kétharmadát tömörítették. És a fő sirám nem is az volt, hogy ezek a közösségek gazdaságilag milyen gyengék, ganem az, hogy nem az és nem úgy vezette őket, akit és ahogy a tagok elgondolták; nem azzal társultak, akivel akartak, és minduntalan értelmetlen, céltalan utasításokkal kapacitálták őket. Úgy láttam tehát, hogy a tagság felől nézve az alapvető baj nem gazdasági, hanem inkább emberi. Ötvenkilenc tavaszától a gazdatársaimmal folytatott beszélgetésekben megszaporodtak a jövőt elemző témák — november közepén pedig hirtelen nagyfeszültség alá került az egész Felsőváros: tizennégy kilométerre tőlünk, a környék leggazdagabb, évtizedek óta legéletrevalóbb községében megjelentek a téesz-szervezők. Nem teljes hadrendben, inkább csak egy kisebb csoport, tapogatózásként. A hír azonban futótűzként terjedt, és este legalább húszán gyűltek össze nálam. Ültünk, cigarettáztunk. Vártam a kezdő szót, de csak nem akart megindulni. Akkor azt mondtam: — Nézzék, mindenki azt csinál, amit akar, mindenki úgy dönt, ahogyan a legjobbnak látja, de ha engem megkérdeznének, azt mondanám: téeszt kell csinálni, mégpedig minél előbb. Nem azért, hogy jó fiúk legyünk, hanem azért, hogy olyan fiúk legyünk, amilyenek akarunk. Elhallgattam, vártam a felzúduló ellenkezést. Egy hang nem sok, annyi sem jött. — Akkor jó — mondtam —, akkor beszélhetnénk részletesebben. 15
