Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 3. szám - Gál Farkas: Versek
alázatban vagyok hasonló hozzád s te mégis versz ostor-vékony karoddal csontos hátamat döngeted a bottal habzó kutyákat uszítasz utánam bár az enyészet, mintha selyem szállal immár szorosan körülfont magával. Éjszaka van. A kertek fuldokolnak a fűben gyíkbőr, burág-hulla rothad folyékony sárgaréz ömlik a tájra fordítom arcom régen-holt apámra szavát lesve és mozdulatát kérve oldódva zuhan rám fekete kéve ... FEKETE PÁVA Csak egyszer lehettem volna melletted a szeszes éjszakákon. Ha vállamra ütsz, talán egy szomorú nóta ki is buggyan a számon talán rossz, fehér öklömmel a pecsétes abroszra csapok hiszen én is Dózsa György unokája, Góg és Magóg fia vagyok, hiszen van még magyar ugar, van még dudvás parlag a fejekben félig-élők és kontár hegedősök pöffeszkednek még elégedetten. Liliputi-lelkú'ek és kopasz ügyeskedők csalnak a forradalom templomában hol van csillagnehezékes ostorod, amely nem kopik meg a suhogtatásban? Hol van a dac, a tiéddel rokon, a hajlíthatatlan, a tiszta? Testvérnek vallunk, de lelkünk nedveit sunyi bűnök sok férge issza . .. Gyónni kellene itt mindenkinek véresen, könnyesen, önmagát megalázva de sétál közöttünk a képmutatás s ostoba csörgőit rázza. Ó, csak egyszer lehetnék köd-asztalodnál a szeszes éjszakákon nem szólnánk semmit, de tudnánk mi fáj s hagynánk hogy fájjon. Talán nem is gondolnál akkor se Lédára se az Ős Kajánra te istentorkú magyar, te érchangon zengő fekete páva.
