Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Zám Tibor: Egy kísérlet tanulságai

a tartalmi vonatkozásokon túl a helyesírásban, a külalakban is igényességet követeltem. A rossz helyesírás vagy a csúnya külalak miatt a nálam levő füzet alapján irgalmatlanul lejjebb szállítottam a csoport munkájának jegyben kifejezett értékét. Emiatt a csoport más tagjai először reklamálni próbáltak, igazságtalanságot kiabáltak, majd elővették a jobbik eszüket. Szokássá vált a csoportokban, hogy a tagok kicserélgették a füzeteiket, kölcsönösen kigyomlálgatták a helyesírási hibákat. Amire addig nem tudtam rábeszélni a népemet, most rábeszélés nélkül elértem: megvásárolták és forgatták a helyesírási szótárt.

Nem tanár-erényemnek tulajdonítom, hanem a módszernek, hogy gyermekeim helyesírása sokat javult. E népes, negyvenes létszámú osztályokban — a követelményszint tényleges emelése mellett — nem volt ritka az olyan tanuló, aki egy-két osztályzattal javított a helyesírásán. Osztályonként kb. öten-hatan ragadtak le az „etem-itam”-nál, de náluk egyéb defektusok is voltak.

A módszer pedagógiai eredményének tulajdonítom az írásbeli kifejezőkészség feltűnő javulását. Egyszer átküldtem egy csoportot az úttörőszobába, és magnóra vettem az egész munkafolyamatot. A tanteremben pedig mindig füleltem. E módszer jóvoltából auditive is tudom az írásbeliség nehezét.

Hetedik osztályban évvégi ismétléskor azt a feladatot adtam a legjobb csoportoknak, hogy (1.) állapítsák meg Csokonai „A hízelkedő” című versének műfaját. (A vers nem tankönyvi anyag.) Mondják meg (2.) milyen verseket ismernek ebben a műfajban, (3.) miben hasonlít ezekhez „A hízelkedő”, és (4.) miben különbözik tőlük?... Az első három kérdésre precíz írásbeli választ adtak a csoportok, de megszenvedtek, mire a különbséget (konkrét társadalmi — örök emberi) írásban is ki tudták — már úgy, ahogy — fejezni.

A VII. osztályban írt iskolai dolgozatokban a pongyola stílus szemléltetésére még bőségesen volt anyagom. Egymás ellenőrzése a csoportmunkában anyagi erővé vált: a Vili. osztályban írt második dolgozatban alig volt példa a pongyolaságra.

Kezdetben előfordult, hogy némelyik igényesebb tanítványom fellázadt: vagy azért, mert csak a saját kontrolljához szokott, s rosszul esett neki az újfajta, amellyel a csoportban szemben találta magát. Vagy azért tört ki a lázadás, mert a hagyományos órákon szerzett jelesi státus a csoportmunka viszontagságai közt, bizony, meg-megrendült. Egyik tanítványom, a jelesek közt is jeles Sz. Ilona azt kérdezte egyszer: „Nem gondolja tanár bácsi, hogy a mi életkorunkhoz meg tudásunkhoz nehéz feladatokat tetszik adni?” Beismertem, hogy gondolom: majd példákkal tűzdelt kiselőadást rögtönöztem annak bizonyítására, hogy az ember, ha nem rest gondolkodni, olyan feladatokat is megoldhat, amelyek első pillanatban megoldhatatlanoknak tűnnek számára.

A csoportfoglalkozáson nem kellett fegyelmezni, a foglalkozások légkörében a hagyományos tanárdiák viszony minden erőszakoltság nélkül természetes emberi kapcsolattá tisztult, de a foglalkozások legnagyobb erőssége mégis az volt, hogy táplálta az összetartozás, az egymásért való felelősség érzését.

Egyszer valamelyik jeles csoportban slendriánkodott valaki. Én „véletlenül” bekértem a füzetét. A következő órán a piros ceruza közölte a szomorú tényt. A „nevelést” azután a csoporttársak végezték el.

A b. osztályban kezdetben sok bajom volt három jó képességű, de akarnokságra hajlamos fiúval, akik a munkára kapott idő nagy részében személyeskedésbe torkolló vitákat folytattak („hülye vagy”, „te vagy a hülye” s hasonló stílusban), s csak az utolsó öt percben csaptak valamit papírra. Sorra szedték be a közepes, elégséges osztályzatokat, majd egy alkalommal elégtelent kaptak. Akkor megkértek, hogy ültessem szét őket, mivel — mindegyik a másikat okolta — nem tudnak együtt dolgozni. Szétszórtam őket a tanterem egy-egy sarkába és vártam a fejleményeket. Néhány hétig komolyan rivalizáltak egymással. Mindhármuk munkáját különös gonddal értékeltem ebben az időben. Maguktól jöttek rá ezek a fiúk, hogy azonos szinten produkálnak s rosszul teszik, hogy nem respektálják egymást. Nem lepődtem meg, amikor újból egy csoportban láttam őket ülni a megszokott asztaluknál. Több baj ezután nem volt velük.

Annyi konfliktusom volt a tanítványaimmal, hogy már csak ezért is szerettem őket. Az utolsó irodalomórából mégis csak öt percet szántam a búcsúra. Viszont mindegyik gyermekem elé letettem egy üres papírlapot, a táblára pedig felírtam az értekezés címét: „Véleményem az irodalomról, a csoportfoglalkozásról, a tanárról”. Ezt a „fogalmazást” nem készítettem elő, csupán annyit mondtam, hogy a lapra nem kell név, véleményt írni sem kötelező, de aki leírja a véleményét, az őszinte legyen.

Vigyáztam arra, hogy az utolsó órának ne legyen utolsó vacsorái hangulata, ezért nincs nagy okom tanítványaim őszinteségében kételkedni, de egy kicsi mégis van: a szituáció, amelyben az Ítélkezésre sor került, bizonyára enyhítette az Ítélkezés szigorát.

E kommentár után nézzük meg az irodalomra vonatkozó adatokat. 110 tanuló közül „lelkesedik” az irodalomért 27, azóta szereti, amióta én tanítom 10, fenntartásokkal szereti 7, rokonszenvezik az irodalommal 44, nem szereti, vagy közömbös iránta 12, nem nyilatkozik 10 tanuló. Pozitív—negatív arányára egyszerűsítve a válaszokat az első négy és az utolsó kettő összevonásával 68 : 22-höz. Teljesen reális az a feltevésem, hogy tizen feledékenységből nem nyilatkoztak, ezért őket valamelyik pozitív kategóriába is besorolhatnám. így értelmezve a válaszokat 98 aránylik a 12-höz.

Néhány idézet a lapokról az árnyalatok érzékeltetésére. „Mindig is nagyon szerettem az irodalmat,

4 Torres 49