Forrás, 1933-1934 (1-2. évfolyam, 1-5. szám)

1934-01-01 / 2. szám

A nő nem vette észre, hogy követik, egy pillanatra megállt, mintha gondolkozna, hogy merre menjen, majd átvágott az Oktogon téren és a Margithid felé tartott.

Milyen jó volna — fűzte tovább gondolatait — ha elhagyna valamit, oda lehetne menni hozzá és a visszaadásnál húzni az időt amig lehet. Talán még meg is engedné, hogy bemutatkozzam.

Marhaság! — torkolta le magát — az élet nem tizfilléres regénytéma, ahol a hősnő elveszti a tárcáját, vagy a hócipőjét és a hős egy gáláns mozdulattal átnyújtja az elvesztett tárgyat.

De itt valahol hiba van, — hökkent meg — a tárcát még egy előkelő gesztus kiséretében át lehet adni, de egy hócipőt?! Tényleg, egy hócipőt ?! Ez a kérdés valahogy hasonlít ahoz a fiatal férjhez, aki mielőtt az asztalhoz ülne, össze-vissza csókolja a felesége haját és rettentő patáliát csap, ha az előbb agyoncsókolt frizurából egy szálat a levesben talál.

A hidra ériek, itt már megritkult a tömeg, a villamosok tompa zümmögését egy egy autótülök hasította meg s a Margitsziget felől csipős, északi szél fújt. összébb húzta mellén kabátját s már bosszantani kezdte ez az eredménytelen kisér- getés. A Duna vize hideg pompával tükrözte vissza a parti lámpák fényét. Eszébe jutott, hogy egy pár nappal ezelőtt a hídról egy nő ugrott a vízbe... Brr. rázkódott össze a jeges viz gondolatára. A nő már csak két lépésnyire volt tőle, megnyitotta lépteit, beérte, de igyekezett észrevétlenül maradni, puhán, talpra lépett s próbálta a nőt hozzátartozónak képzelni, mintha együtt sétálnának, csak éppen most nem szólnak egymáshoz és ő bármely pillanatban megtörheti ezt a csendet, hisz egymáshoz tartoznak. De most igy jó, jól esik ez a hallgatás.

Játszott a gondolatokkal, kedvét lelte ebben az önámi- tásban, közel hajlott a nő nyakához és tágult orrcimpákkal szivta magába a feléje szökő illatot. A nő valahogy megérezte ezt, meglepetten fordult hátra és mintha felismerés villant volna fel szemébe.

—Kérem ! — próbálta mentegetni magát a férfi — ne haragudjon... én...

Nem mondhatta tovább, mert a nő sietésbe kezdett.

Szégyenérzés fogta el: Nem, ő nem igy gondolta. A hídról már leértek, befordultak a Zsigmond-utcába. Csak legalább hátra nézne — gondolta. Vagy kétszáz lépést mehettek, mikor a nő lassítani kezdett, majd megállt egy kapu alatt és amig a nehéz, tölgyfa ajtószárnyat befelé nyomta, tekintete rá-rá siklott a közeledő férfire ki tágult szemmel figyelte a nő

arcát, nem lát-e valami haragot rajta, de nem volt azon nyoma sértődöttségnek, sőt mintha egy kis titkolt jókedv bujkált volna vonása mögött, amint az ajtót bezárta.

Közel ment a kapuhoz, végig simogatta tekintetével a ki