Forrás, 1933-1934 (1-2. évfolyam, 1-5. szám)
1934-01-01 / 2. szám
lincset és tovább haladt, már vissza akart fordulni, mikor szembe találkozott egy lánnyal. Nézett rá, az vissza nézett. Megszólitotta: — Hova, kislány ? A lány megállt, kedveskedő grimasszal felelt: — Mit tudom én ? Sétálok egy kicsit. Nézték, vizsgálták egymást. — Tudja mit ? jöjjön, menjünk erre — mutatott a férfi a Lukács-kert irányába. A lány még egy kis ideig fürkészett a férfi arcába, majd egy vállvonással elintézte: — Jó, de nem maradhatok soká. — Nem, nem leszünk sokáig, csak egy jó sétát teszünk. Elindultak. Lopva figyelni kezdte a lány arcát. Apró, kifejezéstelen szemei voltak, lapos orra alatt vastag érzéki szájszél párnázódott egymásra. Vékony kabátját nyúlszőr diszitette. Ahogy a kertbe értek karonfogta a lányt, — Nem fázol? — Nem. — simult közelebb a lány. Megálltak. A férfi magához húzta, körül nézett és belecsókolt a hozzá tapadó lány szájába, keze mindjobban lejebb siklott a lány derekáról s úgy imbolyogtak mindenről megfeledkezve, vad összefonódásban. A lány tért magához előbb. — Valaki megláthat! — suttogta ijedten s kezét a férfi melléhez feszítve próbálta magát kiszabadítani. Lihegve meredtek egymás szemébe. — Gyerünk innen ! — szólt a férfi rekedten. — Hová ? — A hid lábához. Ott nem ér a szél. — De... én félek. — Mitől ? Csacsi! — belekarolt, vitte magával. — Vigyázz! — figyelmeztette a lányt, mikor a hid alá értek — kövek vannak. Lassan, óvatosan lépkedtek a sötétben. — Na, gyere, Lásd, itt jó lesz! — húzta maga után a lányt, félkézzel átölelte, a másikkal pedig bontogatni kezdte kabátját. — Mit csinál ? — próbált tiltakozni a lány. — Semmit, semmit, csak kigombolom a kabátod — lihegte fojtottan. Vállához húzta a lány fejét és harapdálni kezdte száját, keze tapogatva siklott le, tenyere alatt érezte a lány remegő, keményhúsu combját. — Ne bántson! — nyögte a lány — kiáltani fogok. — Az istenit! — maradj már nyugodtan... Valahol messze sziréna búgott fel s a hang végigfeküdt, elnyujtózkodott a lassú sodrású vizen.
