Folia Historica 33. (Budapest, 2018)

I. TANULMÁNYOK - Kiss Etele: Vértálak - nyitott kérdések

Aachenben, Augsburgban, Breslauban, Lübeckben és Lüneburgban, Magdeburgban, Salzwedelben illetve Nümbergben - megemlítve tevékenységüket a 14. századtól fogva. Braunschweigben és Nürnbergben külön utcá(k)ban csoportosultak e mesterség művelői, akik a városi és céhes életben jelentős szerepet játszottak. Maga a sárgaréz technika helyi antik és Rajna-vidéki előzmények után a Mouze (fr: Meuse, német: Maas) partján fekvő vallon városokban újult meg az Ottó-kor végén és a romanika idején, így Huy-ben, Liège-ben és Namurben, majd a 13. századtól központja Dinant és Bouvignes városa lett, ahonnan számos templomi berendezési tárgy: felolvasópultok, ambók, aquamanilék, tömjénezők, gyertyatartók, körmeneti keresztek stb., majd a gótika idején vésett sírlapok is származnak, azonban az itt készült köznapi használati eszközök nehezen azonosíthatóak. A műfajt ezért mindmáig dinanderie névvel illetik (elsősorban francia és angol nyelvterületen), nem kis zavart okozva ezzel a szakirodalomban, hiszen e tárgyak csak kis részéről lehet bizonyítani, hogy közük lenne az egykor jelentős Mouze-parti városkához. Magát Dinant-t Jó Fülöp burgundi herceg büntető hadjárata során fia, Merész Károly 1466-ban teljesen elpusztította, felszámolva a korábban virágzó sárgaréz- művességet is, és helyreállítása után a város nem nyerte vissza vezető szerepét a sárgaréz műfajában, bár egészen a 17. századig folyt itt termelés. Néhány kutató korábban a vert tálak technikáját még Dinant-ból származtatta, de a tárgyalt 15-16. századi sárgaréz tálaknak a Mouze vidékéhez való kapcsolatáról semmiféle adattal nem rendelkezünk, ezért mára már kevesen tartják azt, hogy a városnak köze lenne ezekhez.1 Kérdéses azonban, hogy a korai németalföldi festők - többek között Robert Campin - képein és részben a hatásukra a 15. század első felében német területeken készült oltártáblákon különféle funkcióban, de még díszítetlenül megjelenő tálak még helyi árut mutatnak-e, 9 10 li

9 Ebben többek között közrejátszott Dinant városának kivételes szerepe a sárgaréz termékek forgalmazójaként Angliában, III. Edward király 1329-es privilégiuma nyomán. L. Lestocquoy, Jetin: Le commerce des œuvres d'art au moyen âge. Mélanges d'histoire sociale 3. (1943) 19-26. 23- 24. Dinant a vele szemben fekvő Bouvignes-nyel együtt nyert privilégiumot 1462-ben Jó Fü- löptől a burgundi hercegség területén a réztárgyak kizárólagos forgalmazására: Borgnet, Jules: Cartulaire de la commune de Bouvignes. I. Namur, 1862.121-124. A dinanderie összefoglalása Muller, Josy: Laiton dinanderie. Bruxelles, 1983. ületve bibliográfia: http://www.laitonmosan. org/publi.html (2016. február 14.)

10 Walcher von Molthein, Alfred: Geschlagene Messingbecken. Altes Kunsthandwerk 1. (1927) 1-10. Taf 1-11., 6., 7-8. és 10. kép, az ülő dáma és a pelikán motívumát származtatja Dinantból, érvek nélkül, Hackenbroch is, s ezt kibővíti Frontczak, Beate: Gotyckie kute misy mosiçzne w zbiorach Muzeum Uniwersitetu Jagiellonskiego, Zeszyty Naukowe Uniwersitetu Jagiellohskiego. Opuscula Musealia 4. (1990) 81-108. 1. 95-100., a fekvő szarvas, Arisztotelész és Phyllis, valamint a francia, azaz Bourbon címeres tálakkal. 1958-ban szintén nyitva hagyja a kérdést a Reallexikon der deutschen Kunstgeschichte: „dinanderie" címszava (Paul Schoenen), és közli a vert tálak képét, noha itt a kifejezést nem egyértelműen földrajzi értelemben veszi. Angol és portugál katalógusokban, vagy a Victoria & Albert Museum kiadványaiban és internetes katalógusában időnként feltűnik még ez a nézet, szintén érvek nélkül. Muller a Dinant-i sárgaréz termékeket mind öntöttnek tartja, a batteur kifejezés ellenére is (vagy inkább amiatt), de tálat ő sem idéz: Muller, J. i. m. 14.