Folia historica 25

I. A Magyar Nemzeti Múzeum és az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékéve 2006-ban - Cs. Lengyel Beatrix (szerk.): Az 1956-os forradalom emlékei. Újszerzemények a Magyar Nemzeti Múzeumban, 2004-2006 című kiállításunk és a kiállítást megelőző gyűjtés - Kovács Tibor: Elrejtve, elkobozva, bűnjelként mellékelve... című kiállítás megnyitóbeszéde

Kovács Tibor Elrejtve, elkobozva, bűnjelként mellékelve... című kiállítás megnyitóbeszéde (Frankfurt, 2006) Amikor elkezdtem felvázolni mai rövid mondandómat, újra és újra Akira Kuroszava japán rendező híressé vált filmje, a Vihar kapujában jutott eszembe. Ebben elsősorban képi eszközökkel, egy egyszerű alaphelyzetet mutat be, amelynek négy szereplője - helyzeténél fogva - ugyanazt másként éli meg. Egyetemistaként 1959 körül láttam a filmet. Akkortájt, amikor a magyar társadalom - ki tudja hányadszor történelmünk folyamán - máig hatóan polarizálódott. Az igazi, vagy csak vélt hősök bűnösökké váltak, a tényleges bűnösök többsége pedig (máig) nem bűnhődött. Mintha filmbeli képzelet lett volna, és nem történelmi valóság, Kelet-Közép-Európa 50es évekbeli forradalmi megmozdulásait - akkor is, mai is - sokféleképpen ítélik meg. Tértől és időtől, érintettségtől függően, nem egyszer igen eltérően. Már csak ezért is, mindannyiunk érdeke (kötelessége?) megtalálni a valós mezsgyét az eseményeket alakítók, az egykori passzív szemlélők, és a félévszázaddal később (jól-rosszul emlékezők) között. Mert feltétlen kell, hogy legyen mit „objektív igazságként" továbbadni az egymást követő jövőbeni generációknak, hiszen nekik 1956 már csak egy távoli esemény közös történelmünkből. A tisztánlátáshoz, a tanulságok összegezéséhez egyfajta bázispontot adhatnak - ha nem is mindig a legfontosabbakat, ám gyakorta az igazán emberit - a fél évszázada készült fotók. Azok közül is új színfoltot képviselnek a kiállításunkon bemutatottak. A forradalmi eseményekről felmérhetetlen mennyiségű fénykép készült. Jelentős részük a Magyar Távirati Iroda és a vezető külföldi lapok (Life, Stern, Spiegel, Paris Match stb.) hivatásos fotóriportereinek felvétele. A nem egy esetben drámai hatású fényképek világszerte szimpátiát keltettek a magyarok iránt, amely sok felől - világpolitikai okok miatt persze nem mindenünnen - állami és társadalmi segítségben is megnyilvánult. Feltehetően sok-sok ezerre tehető a privátfényképek száma is. A minden „vészhelyzetnél ott lévők", az események passzív szemlélői, a „tudatos egyéni dokumentátorok" felvételei közül viszonylag kevés került közgyűjteményekbe. A miértre egyszerű a válasz. A forradalom leverése után a fénykép is a megtorlás egyik eszköze lett. Az állami cégektől elkobozták őket, és több éves börtönbüntetés járt annak a személynek, akinél - házkutatás alkalmával — a forradalom napjaiban készült fényképet találtak. A fegyveres harcok résztvevőit fényképek alapján keresték, és a megjelent, vagy elkobzott felvételek a peres eljárásokban döntő bizonyítékként szerepeltek. Ezért is mondhatjuk: a fénykép, mint történeti dokumentum, az 1956-os forradalom révén, túlnőtt addigi szerepén, és a későbbiekben társadalmi folyamatokat, egyéni sorsokat befolyásoló jelentőséget kapott Magyarországon. Az 1989-es politikai és társadalmi változások után az arra hivatott intézményekbe kerültek és kutathatóvá váltak az elkobzott, addig zárolt fotódokumentumok is. Beleértve a Magyar Nemzeti Múzeumot is, amelynek mintegy négyszázezres gyűjteményében szép számmal vannak képviselve az 50 évvel ezelőtti eseményeket megörökítő fényképek. Ez utóbbiak, a hazai és külföldi szemtanúk, a hivatásos, de különösen az amatőr fényképészek felvételei révén számottevően gyarapodtak az utóbbi jó másfél évtizedben. Jórészt ezekre építve - hat kölcsönző intézmény segítségével készült az Elrejtve, elkobozva, bűnjelként 207