Folia historica 24
I. Tanulmányok - Ferencziné Sedlmayr Krisztina: Magyaros ruhamozgalom az 1930-as években
egyszerűbb, köznapi népi ruhák felhasználásában látta. „A torockói, a díszes matyó meg a többi festői népviselet ünneplő ruha, megfelel az aranybrokát szoknyás díszmagyarnak. Templomba, esküvőre, körmenetre viseli ezt így a leány, menyecske, ezért nem sajnálták a pénzt a finom, drága anyagra... a tervezők ne a legszebb, legdíszesebb, legdrágább népviseletet vegyék mintaképül, ...hiszen ezt a ruhát akarjuk az uszoda szekrényébe begyömöszölni!" 12 4 Ez a gondolat a magyaros ruhamozgalom alapvető ellentmondására világít rá. A zsinórral, hímzéssel díszített magyaros ruha hétköznapi viseletnek a 20. században már túlságosan feltűnő és ünnepélyes. Eleve kizárja az „angolos", „sportos" megjelenés lehetőségét, mely a korszak városi öltözködésének alapstílusa. A magyaros jellegű öltözködés általános irányzattá válásának egyik fontos akadálya tehát éppen az volt, hogy szemben állt a modem élet eszményeivel. A mozgalomnak az a szándéka, hogy a magyaros viselet ne paraszti, ne nemesi, hanem polgári jelleget öltsön, csak részben teljesült. A ruhatervek és a divatbemutatókon felvonultatott kompozíciók többsége nem más, mint kihívó és feltűnő jelmez, s mint ilyen nehezen egyeztethető össze a polgári életszemlélettel. A középosztály körében elterjedt magyar divat ha kevésbé volt is feltűnő, a korszak általánosan hordott polgári öltözködési stílusától nagymértékben különbözött. A durvább szövetből vagy posztóból készült férfiöltözékek egyértelműen a késő-paraszti viseletet idézik. A klasszikus, „angol" szabású öltönyön megjelenő zsinórozás pedig olyan bizarr összhatást eredményezett, hogy polgáribb jellege ellenére viselőjétől ugyancsak „elszánást" kívánt. A vadászatok - s így a vidéki nemesi életfonna - jellegzetes ruhadarabja, a „lengyel-bunda" mintájára készült, derékban húzott, zsinóros kabát a nagyvárosi embernek kissé komikus, vidékies színezetet kölcsönzött. A magyaros női öltözetek jelentős hányada ugyancsak nem tekinthető polgári jellegűnek. Az „ünneplők" a paraszti hímzés felhasználása ellenére is a nemesi díszruhát idézik. A puffos ujjú, bőszoknyás, kötényes együttesek részint paraszti jelleget sugallnak, más esetekben pedig az osztrák - bajor dirndlit juttatják eszünkbe. Igazán polgári jellege csak azoknak van, ahol a „magyarosság" nem szerkezeti, hanem díszítő elem, annak sem túlságosan hangsúlyos. A magyaros viselet szélesebb körű elterjedésének fontos akadálya volt tehát, hogy nem sikerült egyértelmű polgári jellegét megteremteni. A második fejezetben szó esett arról, hogy a mozgalom széleskörű állami és társadalmi támogatást élvezett. Bár Ferenczy és az általa létrehozott szervezet neve nem került be a köztudatba, a jelenség, a magyaros öltözködés a korszak több hasonló nemzeti törekvésével együtt folyamatosan napirenden volt. A ruhamozgalom eszméi elsősorban a társadalom jobboldali, konzervatív rétegei körében keltettek visszhangot. A magyaros viselethez kapcsolódó propaganda révén mindazok az öltözékek, melyeken a magyar jelleg hangsúlyosan, félre nem érthetően megjelent, egyértelmű állásfoglalást sugallnak. Nem kétséges, hogy a kor magyar társadalma pontosan értette a magyaros ruha üzenetét, melyet így foglalhatunk össze: németellenesség, revizionista törekvések, magyar faji gondolat és középosztálybeli öntudat. A magyaros ruha tehát lényeges ponton különbözött reformkori előzményétől: nemcsak nemzeti érzelmeket fejezett ki, de politikai állásfoglalást is. Viselője tanúságot tett a kormányzói család, a kormány és a „hivatalos" kultúrpolitika mellett. Ebből következik, hogy a magyar társadalom azon rétegei, melyek nem akarták a konzervatív-jobboldali államhatalmat lojalitásukról biztosítani, a magyaros ruhát nem érezhették a maguk számára megfelelőnek. 124 Benedek Rózsi: Visszatérő tévedések. Muskátli magyar kézimunkaújság, Magyar Iparművészet 44. (1941) 2. 173
