Folia historica 24
I. Tanulmányok - Ferencziné Sedlmayr Krisztina: Magyaros ruhamozgalom az 1930-as években
Mennyire vált valóban általánossá a harmincas évek végére magyaros viselet? Dózsa Katalin kutatásai alapján így véli: „A megújított magyar női viselet hazánkban széles körű társadalmi elismerést aratott. A harmincas évek végére az elegáns divatdámák, az „úri középosztály" főleg keresztény hölgyeinek ruhatárában egy-két magyaros ruha, blúz, kosztüm vagy más feltétlenül kellett, hogy legyen, hiszen estélyi ruhától a teniszruháig mindenféle ruhadarab készülhetett magyaros ízlésben. A szegényebb asszonyoknak is volt legalább egy magyaros blúzuk, rátétes díszű táskájuk." 10 4 Felvetődik a kérdés, milyen eszközeink lehetnek arra, hogy egy kor öltözködési trendjét, avagy bizonyos viselet-elemek elterjedését felmérjük. A korszak sok más életmódbeli jelenségéhez hasonlóan a magyaros öltözködés is hálás témának tűnik: viszonylag sok fotó és eredeti tárgy maradt ránk és az emberi emlékezet is könnyen eléri. Mégsincs könnyű dolga annak, aki valamennyire is pontos képet akar rajzolni. A múzeumi gyűjteményeket, a kutatás kézenfekvő forrását nem tekinthetjük a valóság keresztmetszetének, hiszen számos ok vezethet arra, hogy valamely tárgyféleség „alul-" vagy „felülreprezentálva" legyen. A magyaros viselet a második világháború után a hozzátapadt „jobboldali-nacionalista" jelentés miatt lényegében hordhatatlanná vált. Tulajdonosa, ha módja volt rá, megvált tőle. A jobbára látványos, „korjelző" darabokat a muzeológusok szívesen megvásárolták. Ezért a polgári viseletanyagot gyűjtő országos és regionális múzeumok egyaránt feltűnően sok magyaros ruhával rendelkeznek. A fotók által közvetített üzeneteket ugyancsak óvatosan kell kezelnünk. A '30-as években a fényképek ugyanis meg jórészt ünnepi alkalmakat örökítettek meg, így a rajtuk szereplő emberek is ünneplő ruhát viselnek. A jelenség hétköznapi elterjedtségére vonatkozólag így nem sok információval szolgálnak. Közvetve a magyaros ruhák egykori használatára utalhat az is, milyen számban bukkannak fel a régiségkereskedelemben. Az elmúlt években azonban a rendszerváltás következményeként tömegével kerültek elő a szekrények mélyéről, ma túlkínálat van belőlük. A kép, mely a régiségboltokban elénk tárul, félrevezető lehet, hiszen évtizedekig szinte egyáltalán nem kerültek forgalomba. Az egykori polgári családok megmaradt viseletanyagában előforduló darabok számából pedig nem csak a magyaros öltözködés egykori arányaira lenne bajos következtetni, de arra is, milyen szerepet kapott egy személy ruhatárában. Olyan tárgyféleségekről van szó ugyanis, melyet az elmúlt évtizedekben tulajdonosa általában nem hordhatott, de mert szépnek tartott és mert az nem foglaltéi sok helyet, jobbára megőrzött. Magyaros ruhát gyűjteni így ma nem okozhat nehézséget, férfi, női, gyerek, ünnepi és hétköznapi változata egyaránt megszerezhető. A hagyományos néprajzi módszer, az „adatközlőktől" való információgyűjtés e tipikus polgári jelenség vizsgálatánál is hasznosnak bizonyul. A magyaros viselet használatára vonatkozó legértékesebb adatok a tulajdonosoktól és a kortársaktól származnak. Mindezek a források együtt talán alkalmasak arra, hogy a magyaros viselet és rajta keresztül a mozgalom jelentőségét meghatározzuk. A két országos múzeumi gyűjtemény, amely rendelkezik jelentősebb számú magyaros ruhával, az Iparművészeti Múzeum Textilosztálya és a Nemzeti Múzeum Textiltára a „műfaj" vonulatait is jól reprezentálja. Az Iparművészeti Múzeumban őrzött darabok a '30-as évek magyaros ruhatervezésének „klasszikus" szabályai szerint készültek. A Tüdős Klára-modellek, a pályázatokon gyakran szereplő cifraszűr-imitációk és a „népi" ihletésű díszmagyarok mutatják legszemléletesebben azt az irányt, melyet a mozgalom kijelölt. A Nemzeti Múzeumba - gyűjtési körének megfelelően - a kor társadalmi szervezeteinek magyaros öltözetei kerültek, így a Vitézi Rend sujtásos posztóruhája 10 5 és a Frontharcos Szövetség női 104 F. Dózsa K.: A Muskátli i. m. 337. 105 MNM Textilgyűjtemény T. 1978.216.1-3. 166
