Folia historica 24
I. Tanulmányok - Ferencziné Sedlmayr Krisztina: Magyaros ruhamozgalom az 1930-as években
működésének eredményeként állapította meg a Pesti Divatlap hasábjain: „Hogy a csizmába vagy bakancsba való szűk szíjas magyar nadrág vagy a peckes rázsa-rokolya és rókatorkos mente, mint kényelmetlen viselet köztünk már többé mindennapi divattá válni nem fog, az igen természetes; de hogy a kényelmesebb szabású magyaros viselet köztünk divatba jövend, azt jogunk remélni". 1 6 A pesti magyar szabó céh mestere, Klaszy Vencel szintén sokat tett a magyar ruha népszerűsítéséért, ő azonban a hagyományos formák megőrzése mellett szállt síkra. A régi magyar viseletet ábrázoló képek gyűjtése, tanulmányozása révén elméleti szakemberré is vált, aki „tudományos alapon" használta fel a reneszánsz és barokk kori öltözködés elemeit. A magyar ruha reformkori népszerűsítése elválaszthatatlan a védegyleti mozgalomtól, mely a hazai ipar támogatását és fejlesztését a külföldi árú bojkottjától remélte. 1844 és 1845 telének báli szezonját - a Pesti Divatlap és az Életképek tájékoztatása szerint - valóban a magyar anyagból készült, magyar szabású ruhák túlsúlya jellemezte. A magyar textilipar azonban túlságosan fejletlen volt ahhoz, hogy a jobb minőségű külföldi kelmékhez szokott közönség igényeit kielégítse. A gácsi posztó, a Koch gyárban készült bársony, a Valero selyemgyár anyagai rusztikusabbak voltak annál, hogy egy rövid életű divatnál jelentősebb szerepet kapjanak a magyar „társaság" öltözködésében. A kékfestő kartonból készült női báli ruha pedig végképp nem lehetett más, mint demonstráció. Vahot, a védegyleti mozgalom lelkes támogatója maga sem tagadta, hogy a hazai kelmék minősége elmarad a külfölditől, s a belőlük készült ruha viselete bizonyos áldozatot követel. „.. .mily lelkesedéssel, mily büszke önérzettel viselték a durva, de a hon szelíd nemtője által nyújtott belföldi szövetet, az egyszerű kártont, mely szélesen és végtelenül kiterjedő szemfödelül látszott szolgálni a már-már eltemetendő külföldieskedés gyászkoporsójának." 1 7 A szabadságharc bukása után a fekete selyemből, illetve bársonyból készült magyar szabású ruha a nemzeti gyász kifejezésének eszközévé vált. 1859-ben a Kazinczy ünnepségek viszont ismét a magyar ruhák színpompás felvonulásával zajlottak, a politikai légkör enyhülésének látványos bizonyítékaként. A kiegyezés utáni évtizedekben a magyar ipar, köztük a textil- és divatipar ugrásszerű fejlődésnek indult. A nemzeti viselet romantikus eszméje időszerűtlenné vált. A Monarchia polgárosuló magyar társadalmának figyelme a „fogyasztás" felé fordult. Megindult az a napjainkig tartó folyamat, melyet a ruhadivat változásának egyre növekvő üteme jellemez. A nemzeti jellegű öltözék a nemesség díszruhájaként ugyan még évtizedekig megőrizte népszerűségét, hétköznapi viseletként azonban - elsősorban a női öltözködés területén - fokozatosan háttérbe szorult. 1 8 A „megreformált", azaz pantallós, cipős, zsinóros fekete férfiruha, melyben például Deák járt, a kor „ferencjóska-viseletétől" jobbára csak diszkrét zsinórozásában különbözött. A hazai ipar védelme, divatellenesség és nemzeti viselet gondolatköre 1905-ben egy rövid életű mozgalom erejéig ismét felbukkan. A Tulipán-mozgalom azonban, melynek hitelét egy nagy port felvert botrány is rontotta, erőtlen kísérlet volt arra, hogy a Védegylet szellemét feltámassza. 1 9 A Révai Lexikon 1916-ban megjelent XIV. kötetében a nemzeti viseletről szóló szócikk a korabeli magyarországi helyzetet illetően csak az ünnepi viseletre hivatkozott: „Nemzeti viselet a ruházkodás olyan módja, amelyet valamely nemzet a maga körében a többiekétől 16 Pesti magyar divat. Pesti Divatlap 1. (1844) 19. sz. 96. 17 Uo. 18 F. Dózsa K. i. m. 158. 19 Kitudódott ugyanis, hogy a Tulipán mozgalom dekoratív, zománcozott jelvényét Bécsben készíttették el. 137
