Folia historica 24
I. Tanulmányok - Ferencziné Sedlmayr Krisztina: Magyaros ruhamozgalom az 1930-as években
hordott ünnepi viseletévé, „díszmagyarrá" vált." Míg azonban korábban csak egyes darabokat készítettek, a 19. században együttesként komponálták meg az öltözéket, a csizmától a fövegig, sőt a hozzáillő ékszerekig. Az egységes hatást az anyag és színek gondos összeállítása biztosította. A „régies", elsősorban 18. századi formákat felújító díszruha nemcsak a magyar reformkori hazafiasság terméke, de része a romantikus európai öltözködési mozgalmak vonulatának is, sőt, ha a magyar viselet népszerűségének élettartamát tekintjük, minden túlzás nélkül megállapíthatjuk, hogy egyike e mozgalmak legjelentősebbjeinek. Törekvése azonban korántsem csak a felújított díszruha népszerűsítése volt. Igazi jelentősége éppen abból állt, hogy a lassanként polgárosuló magyar társadalom középrétegeit, köztük a közrendűeket is nemzeti viseletbe igyekezett bújtatni. A magyar ruha népszerűsítésében kiemelt szerepet vállalt a Pesti Divatlap és az Életképek, melyek a kor új típusú sajtótermékeként aktuális kérdéseket vetettek fel, irodalmi szemelvényeket és a női olvasóközönség megnyerése érdekében divatképeket közöltek. Az 1844-ben induló Pesti Divatlap szerkesztője, Vahot Imre beköszöntő cikkében az öltözködési mozgalmak néhány alapeszméjét fogalmazza meg: „Esztelenség lenne tőlünk általánosan minden divat és fényűzés ellen kikelni. Divat legyen, de nemzeti, fényűzés legyen, de ne olyan, mely a külföldet gyarapítva a hont szegényíti." „Sok ideig külföldieskedtünk, ideje már, hogy valahára szívben, lélekben, ajakkal és tetőtől-talpig magyarok legyünk!" 1 2 A nemzeti viselet megteremtésének gondolata tehát - ahogyan a német példa esetében Magyarországon is szorosan összefonódott a divatkorlátozással, illetve a nemzeti ipar védelmével. Az öltözködési mozgalmak divatellenességét hagyományosan takarékossági szempontok motiválták. Vahot cikkében is kétségkívül mérvadó szempont a gazdasági érdek, mely mellett azonban a biedermeier-életérzés is hangsúlyosan jelentkezik: „a magyar hölgyek legeredetibb jellemvonása a szemérem, vallásosság, s nem a zajos nagyvilág hiú élvcsábjainak, de a csendes, boldog háziasságnak szeretete." 1 3 A „divatellenes divatlap", ahogy szerkesztője nevezte, a magyar középnemesség „nemzeti irányban leendő kifejlődésére" igyekezett hatást gyakorolni. A folyóirat képmellékleteivel is ezt a célt szolgálta; többségében magyar viseleteket közölt. Vahotról kortársai feljegyezték, hogy cifraszűrben és pörgekalapban járt. A reformkor magyar viseletét azonban nem ez a kirívó példa jellemzi. A korszak egyik, mesterségét magas fokon űző szabómestere, Kostyál Ádám a történelmi magyar viselet polgárosult formáját igyekezett kialakítani. 1829-ben, majd 1830-ban, a Tudományos Gyűjteményben férfi és női magyar ruhát ábrázoló metszeteket és leírást közölt. 1 4 1833 decemberében a Honművész Kostyál és Mindszenty által készített magyar menyasszony- és vőlegényruhát mutatott be. 1 5 A női ruha fehér atlaszselyemből készült, uszályos szoknyával, vörös bársony fűzött vállal és dús aranyhímzésű köténnyel. A férfiviselet vörös zsinóros mentéből és dolmányból, fehér posztónadrágból áll. Kostyál egyébként „német szabóként" bizonyos mértékig túllépte a céhes rendszer által engedélyezett kereteket, amikor magyar ruhát készített. Merész újító volt: a régi magyar viseletet szerencsésen alakította át a kor igényinek megfelelően. Az általa készített magyar férfiruha: pantalló és cipő a korábbi szűk nadrág és csizma helyett, rövidebb mente, kevésbé hangsúlyos zsinórozás a kor európai divatjának megfelelő alternatívája volt. Vahot legfőképpen Kostyál 11 F. Dózsa Katalin: A rendi nemzettudat látványos szimbóluma, a díszmagyar. Néprajzi Értesítő 77. (1995) 155-166. 12 Vahot Imre: Magyar divat. Pesti Divatlap 1.(1844) 1. sz. 3-4. 13 Uo. 3. 14 Kostyál Adám: Magyar öltözet Párizsban. Tudományos Gyűjtemény 13. (1829) 5. sz. 128.; Tudományos Gyűjtemény 14. (1830) 3. sz. 137. (Két férfiruha rajza) 15 Viseleti divat. Honművész 3. (1833) 71. sz. 574. 136
