Folia historica 22

I. Tanulmányok - Gál Vilmos: A Magyar Nemzeti Múzeum a két világháború között

A Nemzeti Múzeum különböző tárainak szétválasztásán túl tehát, a belső osztálytagozódást is meg akarták változtatni, ami a gyűjtemények anyagának újraelosztását is maga után vonta volna. E tekintetben konkrét ellenállásba ütközött Kenezler, mégpedig a bizottságban résztvevő Varjú Elemér részéről, aki ellenezte az átszervezést és a gyűjtemények megbontását. 1

8 A tervezetet tovább finomították, s a fentebb bemutatott szerkezet harmadik nagy egységét, a Kultúrhistóriai Múzeumot Művelődéstörténeti Múzeummá keresztelték át és alegységeit is megváltoztatták. Az eredeti koncepcióval ellentétben, mely szerint с múzeum csak a közép- és újkori területeket ölelte volna fel, ezúttal kiterjedt az ókorra is: - Régiségtár (Antiquarium) - Középkori és újkori művelődéstörténeti gyűjtemény - Történeti Képcsarnok, Metszet és Rajzgyűjtemény - Eremtár - Központi igazgatás

1

9 Az új tagozódásból kitűnik, hogy itt újra egységes Éremtárral számoltak. A helyes visszarendezés valószínűleg dr. Göhl Ödön neves numizmata érdeme, aki a Direktórium számára beadványt szerkesztett az Éremtár egységének fenntartását szorgalmazva. A Direktórium végül engedett a szakmai igénynek és visszaállította az Éremtár egységét.

2

0 A Direktórium múzeumpolitikájának legnagyobb hibájául a már többször említett internacionalista törekvés minősíthető, mellyel a pozitívnak tekinthető változtatásokat is sikerült már az átszervezés idején annullálnia, s jogos támadási felületet nyújtott megkérdőjelezni mind a mai napig az átszervezés értelmét egy olyan történelmi időszakban, mely annyi bizonytalansággal, nehézséggel volt amúgy is teli, s torzóságával csak további károkat okozott a háború miatt elhanyagolt múzeumügynek. A Nemzeti Múzeum nevének eltörlése pedig jellemzően mutatta a magyar nemzet múltjával való szakítást vagy az azzal való azonosságtudat hiányát a bolsevikok részéről. E lépésüket azzal indokolták, hogy az eddigi múzeumi gondolkodás nem felelt meg a marxista alapoknak, a magyar történelmet az egyetemes történelem keretein belül kell láttatni

2

1 (ehhez azonban nem szükséges a névváltás), a Tanácsköztársaság túlzott racionalizmusát, radikalizmusát a kor embere nem fogadta, nem fogadhatta el, még a magyar munkások közül sem, a paraszti, polgári és felsőbb osztályokról nem is beszélve. A magánosok műkincseinek köztulajdonba vételét ugyancsak nehéz tárgyilagosan értékelni. Az egyik oldalon ott áll a magántulajdon sérthetetlenségének ősi elve, tehát azok igaza, akik az állami erőszak miatt elveszítik eszmei és anyagi értékkel bíró személyes vagyontárgyaikat, még ha ellenértékét meg is kapják az államtól. A másik oldalon pedig szintén jelentős indokként emlegetik fel, hogy az ilyen művészi, művelődéstörténeti, történelmi értékkel bíró alkotásokat a nemzet számára közkinccsé kell tenni, a jelenkor és későbbi korok okulására. Nem beszélve arról, hogy a magángyűjtemények részére nagyobb védelmet biztosíthat az állami intézmény, mint ahogy azt a gyakorlat is bizonyította: az első világháború idején számos főúri család helyezte letétbe ősi kincseit a Nemzeti Múzeumban, s ahhoz nem nyúlhatott a megszállás alatt sem senki, az antantmisszió legalábbis végül megakadályozta az ez irányú próbálkozásokat. A Tanácsköztársaság mint tudjuk az utóbbi álláspontot képviselte, a Forradalmi Kormányzótanács korai rendeletben állami (illetve köz-) tulajdonba vette a magánosok műkincseit. Mindez nagyrész a Tanácsköztársaság alatt a műkincsek lajstromozásában merült ki, bár Budapesten előrehaladottabb állapotban volt с munka: Kenezler még kiállítást is rendezett az először begyűjtött anyagokból 2

2 Budapesten 45 mügyűjteményt szocializáltak, lefoglalták a háború alatt letétbe helyezett anyagot és felnyittatták a bankok széfjeit is. Az Ipar50