Folia historica 22
I. Tanulmányok - Szelke László: A „fekete-sárga Szegfű" - Szekfű Gyula és a Rákóczi mozgalom.
A Nap, 1914. március 31. 1. oldal (címlap): Csákánynyal Mit akarnak még ettől a szegény országtól elvenni? Függetlenségünket elvették, alkotmányunkat közösügyessé tették, szabadságbiztosítékainkat kerékbetörték, gazdaságilag szinte örökre megnyomorították, kulturát a népnek nem is adtak, — hát mit lehet még tőlünk elvenni? Volna még valami, ami tartja bennünk a lelket: ezek a nemzeti ideáljaink volnának, de már ez is útjába áll, ugyan kinek? A kormányról, mint a legtermészetesebb pusztító csákányosról, ne is beszéljünk, ez már rég lerombolta az útjába került nemzeti ideálokat, itt már nincs rombolni való, de itt van a másik csákányos, a Magyar Tudományos Akadémia. Az Akadémia, mint valami tót napszámos, csákánynyal megy neki a magyar nemzet eleddig legfényesebb ideáljának, Rákóczi Ferencnek, akiről eddig ugy tudtuk, hogy nálánál nemesebb veretű, tökéletesebb lovagja nincs a magyar históriának. Nekimegy a történetírás tudománya nevében, mintha a történetírás szabadságát védené. Ugy van, a történetírás szabadságában mi is Ciceróval tartunk, hogy ne merj semmit sem imi, ami nem igaz, és merj mindent megírni ami igaz, - ámde a bécsi udvar aljas spiónjainak a jelentéseiben foglalt tények mióta alkotnak történeti igazságokat! Mióta és ki előtt? Mert értsük meg egymást: ha Szekfü a spiónok jelentéseit, mint egyszerű történeti okmányokat kiadja, hát szolgálatot tehet magának a történetírásnak, mert azokat mindenki ugy mérlegeli, mint spión-jelentésekct, ámde azokat valóknak fogadni el, s Carlyle-utánzatképpcn feldolgozva Rákóczit igaztalanul sárba tiporni: erre nem találunk eléggé sujto szavakat. Sem a szerzőre, aki magyar ember, sem az Akadémiára, amelynek a tógája alatt jelent meg a könyv. Az Akadémiánál különben ezt a nemzeti ideálokat pusztító működést már régóta tapasztalhatjuk. A magyarság származására, ősműveltségére, történeti szereplésére vonatkozó hagyományokat egymás után irtotta ki a legbrutálisabb csákányokkal. Hogy rombolt, az még hagyján, de a lerombolt ideálok helyett építeni semmit sem tudott. Sőt önnönmagába ugy belehabarodott, hogy semmiféle akadémiai tudomány a labirintusból többé ki nem tudja vezetni. Mert mikor az Akadémia a magyarok származázára nézve elfogadta a finnugor elméletet, azután pedig a török-tatár elméletet: akor homlokegyenest ellenkező elméleteket fogadott el, s ez alul csak avval a harmadik elmélettel szabadult ki, hogy a magyarokat a honfoglalás idejében megtette keverék-gyülevész népnek. Mint keverék-gyülevész és nem magyarul beszélő nép léptük át tehát az Akadémia szerint a történelem küszöbét, mint ilyen foglaltuk el ezer esztendővel ezt az országot, amit örökké sajnálhatunk, mert akkor legalább a Magyar Tudományos Akadémiához, a nemzeti ideálok elsőrangú rombolójához se lett volna szerencsénk. Az Est, 1914. március 28. 1. oldal (címlap): A magyar virág A magyar virág nevéről nevezett császári levéltáros, Szegfű Gyula könyve Rákócziról, az, a mivé a legkülönb alkalmak szoktak csak avatni tudományos munkát: nem könyv, hanem tett. Ámde nem dicsőséges. Visszataszító, nyulosan érintő jellegét a Szegfu-Rákóczi-csetnek az adja meg, hogy a munka az Akadémia könyvei közt jelent meg, éppen most, tüntetően. Valamint az a 33
