Folia historica 20

I. Tanulmányok - Sz. Bányai Irén: Üzemi szociálpolitika és életviszonyok az Óbudai Gázgyár kolóniáján a két világháború között

ségek durván sértő kinyilvánításának. Volt aki érezhető indulattal, a jelenségnek jelképi erőt tulajdonítva emlékezett arra, hogy a kantinban csak az iparosoknak (azaz a szakmunkásoknak) járt leterített asztal, a segédmunkások, napszámosok leterítetlen asztalokhoz voltak kénytelenek leülni. Mások, akik annak idején szintén tapasztalhatták az ilyen megkülönböztetést, nem is emlékeztek rá, nemhogy szimbolikus jelentőséget tulajdonítottak volna neki. Többen emlegették azt is, hogy a társadalmi „szakadékot" a gyermekek sokkal kevésbé vették tudomásul, mint a felnőttek: korántsem volt elképzelhetetlen a közös játék, sport, szórakozás. Ugyanakkor egy érzékenyebb idegrendszerű asszony - aki kislány korában mosónő, takarítónő édesanyjának segítve került kapcsolatba a telepen élőkkel, csak jóval később, férje jogán költözött ide - gyermekkori traumaként idézte, hogy a telepi munkásasszonyok sem engedték be őt, a kisleányt a lakásukba, a vele egykorúak pedig kirekesztették a közös játékaikból (L-né). A kolónia „ közössége " Amikor arról érdeklődtem a több évtizede, esetleg születésük óta a gázgyári lakótelepen élőktől, hogy - a nagyvárosi lakótelepekhez viszonyítva - hogyan határoznák meg lakókörnyezetüket s ezt az embercsoportot, mely lakja - lakta - a kolóniát, ilyen válaszokat kaptam: „A szomszédokkal való kapcsolat hasonlít egy falu- vagy kisvároséra [...] Összeültünk itt a kertbe, vagy itt benn nálunk: römiztünk, kanasztáztunk, olyan jól elteltek a délutánok, esték. Dehát kihal az idős generáció." (B-né) - „Talán azért [vannak ennyire közeli kapcsolatban egymással], mert itt sorban vannak a kertek hátul [...] és itt egymásnak átkiabálunk, beszélgetünk, jövünk-megyünk [...] egyik a másiknak átkiabál, visz egy kis süteményt, ezt, azt, amazt [...] Ez itt olyan, mint a család, ott [tudniillik az új lakótelepi bérházakban] meg az emberek jóformán nem is ismerik egymást." (klubtagok) - „Úgy vagyunk, mint egy falu: tudomást szerzünk [ti. arról, ha bárkivel bármi történik]. Kevés család az, amelyikkel összejárunk azért, illetve ismerjük egymást." (L-né) - „... ismerte mindeni egymást, és segített is egymáson mindenki..." [E. H] - „A flam most 48 éves. Úgy neveltük, ha jön a Tátrai, vagy aki most meghalt: Szászvári - Csókolom! Mondom: Te, Jancsika, meddig mondod azt, hogy csókolom? - Azért [mondom], mert kicsi korom óta ismerem [...] A fiam panelos házban lakik Gazdagréten, odamegyünk, jönnek a lifttel, meg minden, ott senki senkinek nem köszön." (Sz-né) Ezeket a spontán reflexiókat: az ideálisnak tekintett emberi kapcsolatok hangsúlyozását s a falusi-kisvárosi hangulat érzékelését kiegészíthetem azzal, hogy - minél messzebb megyünk vissza az időben, annál inkább - valóban sokféle, jól értelmezhető megnyilvánulása volt az információcserével, az együtt-szórakozással, a kölcsönös segítségnyújtással és a közös akciók megszervezésével jellemezhető „kolónia közösségnek". A borbélymühelyről úgy beszéltek, mint az informálódás, a vélemények ütköztetése egyik legfőbb helyszínéről. Ugyanígy a férfiak közösségi fóruma volt a kantin: „összejártak munkaidő után is [...] lehetett kártyázni, biliárdozni, ping-pongozni, jól el lehetett lenni." (Sz. P.) A legkedveltebb kártyajátékként a snapszlit emlegették, s mert tilos volt pénzben játszani, a bunkó volt a nyeremény közösség-szentesítette „alapegysége", amit azután „20 bunkó = egy csatos üveg sör" alapon lehetett italra átváltani. Snapszliversenyt is rendeztek: belépődíjat szedtek, és a győzteseket jutalmazták (első díj egy liba, második díj egy kacsa, harmadik díj egy tyúk). Amikor megépült a telepi kuglipálya, ez a játék lett a férfiak vasárnap délelőtti szórakozása, délutánonként pedig legtöbben - a gyerekek, feleségek közül is sokan - a gyári footballcsapat mérkőzéseit látogatták. Persze mindezek a játékok többet jelentettek időtöltésnél: fontos fórumai voltak az információ-cserének is. 58