Folia historica 20
I. Tanulmányok - Sz. Bányai Irén: Üzemi szociálpolitika és életviszonyok az Óbudai Gázgyár kolóniáján a két világháború között
Az egymás segítésének legszebb példájaként hivatkoztak a halálesetkor szokásos pénzgyüjtésre, melybe az újonnan beköltözőket máig beavatják, s akit kihagynak, megsértődik, mert kirekesztésként, megkülönböztetésként értelmezi. Ha egy telepi lakó meghal, közösen vesznek a termetésére koszorút, s ami az összegyűjtött pénzből megmarad (esetenként több ezer forint), átadják a családnak. E szokás esetében nemcsak azért indokolt a jelenidő használata, mert manapság is jellemző közösségi megnyilvánulás, hanem azért is, mert - úgy tűnik - a jelenleg megfigyelhető formájában csupán a közelmúlt évtizedekben alakult ki. Az emlékezet nem őrizte meg az eredetét, de valószínű, hogy ez a spontán közösségi kezdeményezésként emlegetett szokás a Gázmüvek teljes személyi állományára (s a családtagokra is) kiterjedő, az „alkalmazottak kölcsönös koszorú-megváltási akciója" elnevezésű biztosítási forma üzemen kívülre kerülése és továbbélése. Amikor az üzemi újság 1948-ban az egy évvel korábbi újraindításának eredményeiről beszámolt, 6621-en voltak a tagjai ennek a Jólléti osztály által működtetett akciónak. A tagok hozzájárulását a munkabérből vonták le, és halálesetkor 1 ООО-1000 forintot fizettek ki a hátramaradottaknak. 4 7 Ugyancsak a közösségi érzés példájaként idézték néhányan a régi telepiek közül, hogy amikor disznót hizlalhattak, a disznóölés a falusi disznótorok hangulatát idézően zajlott le: aki értett közülük a házi sertésfeldogozáshoz, az böllérkedett, s a szívességet kóstolóval honorálták. A kóstoló-küldés persze nem volt általános s a két világháború közt folyamatosan jellemző „szokás"; márcsak azért sem, mert a sertéstartást - a háborús éveket kivéve korlátozni igyekeztek. Amikor lehetett tartani, akkor sem vállalta mindenki; mint ahogy konyhakertet sem mindenki igényelt. Erre pedig az üzemvezetőség a békeévekben is megadta a lehetőséget minden telepinek. Az 1920-as években visszatérően jelentette az igazgató, hogy óbudai gyár melletti 17 hold fővárosi, és 10 hold kincstári terület bérletét meghosszabbították, s az alkalmazottak „kertgazdaságot folytatnak a maguk hasznára." 48 Azok szerint, akik ezeken a parcellákon meg tudták termelni a konyhai szükséglet jórészét, a kényelmesek, a lusták nem éltek csupán a lehetőséggel. Az így vélekedők, falusi „előiskolával" rendelkezvén, alkalmasint olyan kertészeti ismereteket tekintenek magától értetődőnek, melyeknek nem feltétlenül volt minden itt lakó a birtokában. A közösségi szórakozások közül leginkább „falusiasnak" tűnik a szüreti mulatság. A legidősebbek emlékeztek rá, hogy a két világháború közt a kantin előtti téren többször rendeztek szüreti bált, ahol csőszlányok, csőszlegények, pandúrok, cigányok, bíró stb. voltak a szereplők - ugyanúgy, mint a falvakban-mezővárosokban. Hozzá kell tennem: az utóbbi helyeken sem csak a parasztok, hanem az iparosok is résztvevői, sőt szervezői voltak, s az sem volt már századunkban feltétel, hogy a vidék szőlőtermelő legyen. 4 9 Bár - mint utaltam rá - nem egészen egyértelmű az ilyen közösségi megnyilvánulások, szokások spontán és általános volta, illetve a paraszti szokásokkal való azonosíthatósága, mindezek alapján akár „falusiasnak" is vélhetnénk a „közösséget". Nem alaptalanul, hiszen a kolónia első benépesítőinek többsége - erről részletesen szóltak az emlékezők - faluról származó első generációs munkás volt, természetes módon építhette bele tehát emberi kapcsolatainak, társas együttlétének rendszerébe a faluról hozott kulturális reflexeket. Lényegében ugyanúgy, ahogy Gyáni Gábor a Százados úti kislakásos telep példáján (Gergely Katalin adatait értelmezve) a jelenséget megfogalmazta: „a közéletre, a telepi létre faluközösségi normák voltak döntő befolyással, úgy éltek itt az emberek egymás mellett, ahogy a hagyományos falusi közösségekben megszokták." 5 0 Az ilyen következtetés a közösséggé szerveződés leegyszerűsítése lenne. Csak néhány nehezen ellenőrizhető személyes vélekedéssel, s a múltra emlékezés nosztalgiájával igazolható, hogy kolónia lakói „falusias" közösséget alkotnak. Inkább az irányított és a manipulált közösség-teremtés jellegzetesen városias (s ha századunkban már a falvakban is jelentkező, 59
