Folia historica 18

II. Forrásközlések - új szerzemények - Kiss Erika-Őze Sándor: A Nemzeti Casino serleglakomái

férfi rendelkezik nem csupán anyagi javairól, de testéről, sőt személyes emlékezetéről, szellemi utóéletéről is. Egy jövendő szertartás-sorozatot alapít, s ehhez egy ötvöstárgyat rendel eszközül. A gondolat nem szokatlan, mert egyes elemei nagyon is jól ismertek, „közkézen forogtak" a kortársak között, de ilyen formában, új elemekkel gazdagodva újfajta minőséget képviselnek. Sok irányból egybefutó hatások találkoznak itt egy pontban, mely pont az önmítosz-teremtő „szimbólum-ember", Széchenyi István. Értekezésünk célja e hatások és azok eredetének áttekintése. A közös étkezés, mint egy társaság együvé tartozásának kifejezője az európai zsidókeresztény kultúra napjainkban is jelenlévő toposza. A serleglakoma ma is jól ismert a különböző ipartestületeknél, mint a céhek utódjainál. Forrását is nyilván a céhszervezetek, vagy például az egyetemknek már a középkorban ismert, szabályzatokban is rögzített lakoma-szertartásaiban jelölhetjük meg.

4 Ennek egy formája Széchenyi korában és ma is, az angolszász kultúra széles körben elterjedt szokása, a puncs-szertartás, mely a társas érintkezés szinte minden területén, a hivatalos és magán szférában egyaránt jelen van

5. A minta adott volt és az angol kultúrát jól ismerő, azt csodáló gróf innen meríthette ötletét, s adaptálta a magyar borivó szokásoknak megfelelő lakomává. Ennek eszköze a billikom, egy újabb szál a különös ötlet szövedékében. Ismert a XIX. század fogékonysága a „mementó mori" téma iránt. Szokás volt az elhunytak emlékezetét ötvöstárgyon is megörökíteni. Angolszász területeken ezüst urnát készítettek a fiatalon elhaltak emlékére, holland telepesek pedig a temetéskor emlékkanalat ajándékoztak egymásnak.

6 Ezeken az elhunyt neve, a halál ideje, s sokszor egy, a túlélőket az elmúlásra figyelmeztető felirat vagy ábrázolás szerepelt. Az ilyenféle tárgyak készítésére való utalás azonban csak kivételképpen kap helyet végrendeletben. A Széchenyi-emléklakomáktól való fő különbség azonban az, hogy az emlékezés a magánszférában, a családban marad. Az emlékezéshez kapcsolódó tárgyak legelterjedtebb formái sem a fent említettek, hanem a gyászviseletek, emléktárgyak és legfőképp az ékszerek.

7 A Széchenyi-végrendeletben említett lakoma-tradíció legtöbb eleme tehát ebben az összefüggésben különcnek mondható. Nem így a szertartáshoz rendelt eszköz, a billikom. Ezek a felirattal is ellátott ötvösművek éppen akkortájt, ismét csak a szigetországból, Angliából kiindulva a XIX. század első felében kapnak fontos szerepet. A napóleoni háborúk után az angolul találó tömörséggel „representation silver"-nek nevezett tárgyak valóságos dömpingje indul meg, s ez tart is egészen az első világháborúig. (Az elnevezés nem csak a kizárólag ezüstből készült tárgyakat jelöli.) A korszakban a Széchenyi István által személyesen is ismert waterloo-i győző, Wellington herceg kapta ilyen „representation silver"-ek özönét: serlegek, trófeák, különböző készletek sőt, mint valami modern Achilles, egy hatalmas méretű aranyozott pajzs formájában

8. De nem csupán a „közösség ad az egyénnek" irány jellemző e tárgyak mozgására. Ugyanilyen fontos az ezzel ellentétes út, amikor az egyén ajándékozza meg a közösséget valamely jeles esemény alkalmából. A Széchenyi-emlékserleg is ez utóbbiak közé sorolható. Zichy Manó az első emléklakomáról szóló kis művében írja: „Az ő (Széchenyi István) eszméje volt egy ív nyitása is, melyben az aláírók kötelezik magukat, hogy a n. Casinónak végrendeletükben emlékjelet hagyományoznak"

9. Bővebben idéz ebből Török János a már említett Széchenyi-végrendelet kiadásában: (aki) „testének pusztultával nem hiszi lényének elenyésztét, (...) annak biztos hiedelme, hogy azon honfitársainktól, kiket életünkben tiszteltünk, holtuk után is hosszabb ideig megemlegettetünk s 225