Folia historica 3
Bánkúti Imre: A sójövedelem Rákóczi pénzügyi politikájában, a szabadságharc elején 1703—1704
gondolkozik, az privatum minden erejébűl ki forgattya az publicumot, és így az itt való Officinanak is igen kevés betse s pénzbéli proventussa leszen, az mindennapi experientia bizonyittja, mert el jőnek feles Felföldi szekerek, de nem Tokajban, hanem Keresztúr, Liszka és Újhelyben, ott két máriásson 2 2 is vehetnek, ha azon sónak valami formában meg nem fogódik úttya, tartok attul Méltóságos Tanács, azután Szolnokban szállítandó sóért sem exolvalhatom az kormányossokat." 2 3 Elsősorban nyilván a nagybirtokosok, a politikailag jelentős, vagy fontos szolgálatot teljesítő személyek kaptak ilyen kedvezményt, pl. Pápay János. 2'' Ez a módszer azonban a rendi erőknek tett kedvezmény volt s nagy mértékben csökkentette a sómonopólium eredeti célkitűzésének megvalósítását. Ebbe a kategóriába számítható egy másik negatív tényező is: a magánföldesúri vámok szintén erősen csökkentették a sómonopólium jövedelmezőségét. 2 0 Ugyancsak ebbe az irányba hatott a források tanúsága szerint eléggé nagyméretű sócsempészet is, amelyet főként katonák és parasztok folytattak. 2 6 Mindezek a sómonopólium hatásosságát egyre kétségesebbé tették s 1704 őszén Rákóczi nyíltan fel is adta a sómonopólium fenntartásának, illetve kiépítésének kísérletét. 1704. november 24-én a sentei táborból rendeletet bocsátott ki, amelyben elrendelte a szabad sókereskedés bevezetését. 2 7 A fejedelmi rendeletnek talán nem is annyira a ténye, mint inkább argumentációja méltó a figyelemre, mert tanúskodik a rendi érdekek előretöréséről. A fejedelem célja, mondja a pátens, „hogy napról napra a Nemes Ország szabadcságának helyre állíttatásában nyerhessen és szemlélhessen vigasztalást". Ezután részletesen szól az „ellenség" eljárásáról: igen felemelte a só árát s így a porciózásban elszegényedett lakosok nem tudták ezt a fontos cikket megvenni, sőt ez az eljárás tulajdonképpen rejtett adózás volt, amelyet — s ez a fő sérelem — a nemes a nemtelennel egyként volt kénytelen fizetni. Ezért a fejedelem újra megengedte a szabados sókereskedést, úgy, „valamint ennek előtte Törvényes boldog időben a Sóval való kereskedés szabados volt". De a feltételek mégsem a régiek. Minthogy ugyanis a sok országos költséget — impositiókkal az országot nem lehetvén terhelni — más úton kell előteremteni, tehát a só ára a következő: a máramarosi sóaknán 50 dénár, a szigeti sóportuson 55 dénár, beleértve a harmincadot is. (A házi szükségletre sót szállító nemesség harmincaddal nem tartozott.) A szabad sókereskedés visszaállítása egyértelműen a rendi erőknek tett kényszerű engedményként értékelhető. A visszalépés oka minden bizonnyal a fejedelmi hatalom szervezeti és anyagi (pénzügyi) gyengesége volt, mert nem tudta megszervezni a sómonopólium 36
