Folia historica 3
Vigh Károly: Az 1944. október 15-i sikertelen „kiugrási” kísérlet okairól
előtt tartó, céltudatos és a hivatása magaslatán álló vezető garnitúra híján azonban nem tudta teljesíteni történelmi feladatát. A Budapest térségében állomásozó alakulatoknál a döntő különbség a német és a magyar egységek között, hogy míg a német hadvezetés a Panzerfaust-akció révén egész itteni, korszerűen felszerelt haderejét a várható puccs céljainak rendelte alá, addig a magyar vezérkar főnöksége ezt nemcsak tétlenül nézte, hanem — árulói révén — szolgálta is. Az egyik oldlon állt az áruló, németbarát, vagy éppen gyáva felső vezetés miatt a kiugrás szempontjából tétlenségre kárhoztatott magyar honvédség, a másik oldalon a korszerűbben felszerelt, harcedzett, SS-alakulatokkal és különleges egységekkel (Skorzeny-kommandó!) rendelkező náci haderő, élén Varsó hóhérával, Bach-Zelewski tábornokkal. Mindebből az következik, hogy a kiugrás sikere, vagy sikertelensége Budapesten nem a német és a magyar csapatok puszta számarányán múlott. Gondoljunk pl. olyan lényeges momentumra, mint a határozott kezű és cselekvésre kész Bakay Szilárd altábornagy elrablása a budapesti helyőrség éléről, majd utódának, Aggteleky Béla altábornagynak a letartóztatása az áruló, Szálasit kiszolgáló Hindy Iván révén. De maga Vörös János, a honvédvezérkar főnöke a döntő pillanatokban tanúsított kétkulacsos magatartásánál fogva potenciálisan szintén a náci-nyilas puccs kezére játszott. Október 15. kimenetele szempontjából nem hagyhatjuk figyelmen kívül a vidéket sem, ahonnan a német parancsnokság könnyen és gyorsan felrendelhette az erre a célra kijelölt erőit. Míg magyar részről — a politikailag megbízhatatlan Heszlényi hadseregparancsnok és a parancsot megtagadó Ibrányi altábornagy a példa — hasonló erősítésre nem lehetett számítani. Ezzel kapcsolatban jellemző, hogy október 9-én Vörös János kénytelen felkérni Friessner vezérezredest, a magyarországi német csapatok parancsnokát, hogy tegyen lépéseket feletteseinél a Dunántúlon állomásozó három SShadosztály frontra küldése érdekében, mert ezek az alakulatok „belpolitikai kérdésekkel" foglalkoznak, és nem a totális háború erőfeszítéseiben vesznek részt. 9 8 A szovjet hadtörténeti irodalom is súlyosnak ítéli a budapesti helyzetet a kiugrásra számító német felkészülés miatt. Magyarország „árulásának" megakadályozására a német hadvezetés a sandomierzi hídfővel szemben levő arcvonalról Budapest körzetébe irányította a III. páncéloshadtest és a 23. páncéloshadosztály törzsét. Szeptember 24-én Kolozsvár körzetéből Budapest alá dobta a 13. páncéloshadosztály egységeit, valamint a 10. és a 20. páncéloshadosztály törzsét. Ugyanakkor elhatározták, ha Magyarország kilép a háborúból, a „Dél" hadseregcsoportot — nem számítva a magyar egységekkel 13 FOLIA HISTORICA 3. 193
