Folia archeologica 51.
István Vörös: A magyarországi fosszilis Elephantidák biokronológiája
24 ISTVÁN VÖRÖS A MAGYARORSZÁGI FOSSZILIS ELEPHANTIDÁK BIOKRONOLÓGIÁJA* Lelőhelyeinek számát tekintve Magyarország leggyakoribb negyedkori fosszilis növényevő nagyemlőse a mamut (Mammuthus primigenius Blmb.). Maradványaik az ún. pleisztocén „szórványlelet" lelőhelyeinek 70%-án kerültek elő (VÖRÖS 1974; JÁNOSSY-VÖRÖS 1979, Abb. 2). A legnagyobb részt felső pleisztocén felszíni képződmények, regionális üledékek szórványleleteinek a száma nagyságrendileg haladja meg a biosztratigráfiailag értékelhető faunákat, fajegyütteseket szolgáltató lelőhelyek számát ( KRETZOI 1977; JÁNOSSY 1979; [ÁNOSSY-VÖRÖS 1979). A Kárpátmedence legrégebbi Elephantida leletei azok a 17-18. századból ismert „óriások" csontjai, amelyek megláncolva városok, várak, templomok, kastélyok és községházak kapuiban, vagy termeiben voltak kifüggesztve (KUBACSKA 1929; VÖRÖS 1983; 1. ábra 1-3.). A 18. században és a 19. század első felében előkerült Elephantida leletek túlnyomó többségében vízmosásokból, patak- és folyómedrekből származtak. Sokszor a véletlenen múlott, hogy a egy-egy lelet érdeklődő magángyűjtő tudomására, vagy tulajdonába került. A 19. század 80-as éveitől az intenzív földtani felmérések, és folyam szabályozások őslénytani, rétegtani dokumentációs leletei a két nagy fővárosi intézmény, a Magyar Nemzeti Múzeum, és a Magyar Királyi Földtani Intézet gyűjteményeibe kerültek. Ha a nagyszámú szórványleleteket és ezek lelőhelyeit először nem faunisztikailag, hanem fajevolúciós vizsgálatokra használjuk fel, akkor a statisztikailag értékelhető mennyiségű nagyemlős leletanyag mikroevolúciós-makroszisztematikai vizsgálatával és revíziójával, pontos rétegtani korrelálásával az egyes fajok bioés geokronológiai/sztratigráfiai „rehabilitációja" elvégezhető. A finomrétegtani szintrögzítéssel begyűjtött Elephantida leletek ismerete lehetővé teszi a gyűjteményekben levő nagy számú gyűjteményi leletanyag fajpopulációs dinamikai vizsgálatát, valamint ezek bio- és geokronológiai/sztratigráfiai felhasználhatóságát a terepi munkában. Különösen alkalmassá teszi erre az Elephanticlákat a rendkívül ellenálló, rendszertani értékű fogazata, illetve a foglamella zománc falvastagságának kronoszukcessziós változása. Az Elephantidák fajevolúciós trendjének egyik sajátossága, hogy a foglamella zománcfala a pleisztocén folyamán fokozatosan elvékonyodik. Mennél archaikusabb egy genus/taxon, vagy egy genuson/taxonon belül egy faj, annál vastagabb a foglamella zománcfala/zománcvastagsága, és mennél evolváltabb, annál vékonyabb. Az alsó pleisztocéntől a felső pleisztocénig a foglamella zománcvastagsága 4,2 mm-ről 1,0 mm-re csökkent (/. táblázat). Az Elephantidáknál a zománcfal elvékonyodási folyamata azonban nemcsak macroevolúciós szinten játszódott le, hanem a fajon/egyeden belül is az egyedfejlődés során. Olymódon, hogy az állat élete során folyamatosan rágási funkcióba kerülő fogazatának mM(„tejmolaris") 2-3 és M(molaris) 1 tagjai mindig progresszívebb, evolváltabb „fejlődési szintet" (macroevolúciós stádiumot, fokozatot) mutatnak, mint az M2-3-ak. Az niM2-3 - M 1-ek foglamellái és zománcfala vékonyabb, foglamella-index értékük /loo mm-re eső lamellák darabszáma/ magasabb, mint az ugyanazon egyed M2-3-nál ( KRETZOI et al. 1982). Az Elephantidák mikroszisztematikai vizsgálata - egyéb nagyemlősökkel parallel - a magyarországi * Ezt az összefoglalást az INQUA Magyar Nemzeti Bizottsága felkérésére még 1991-ben készítettem el. Majd, Pécsi Márton akadémikus kérésére 1998-ban újra elküldtem a kéziratot. Mindkét esetben a cikk megjelenése kudarcot vallót. Jelen cikk annak kiegészített változata.
