Folia archeologica 37.

Korek József: Fülep Ferenc (1919-1986)

8 KOREK JÓZSEF bontakozás útjának keresésére képes fiatal, római szakos kollegának milyen óriási szerep jut a Magyar Nemzeti Múzeum életében, a régészettudomány szervezésében, a magyar múzeumügy irányításában, képviseletében. Mint az MTA Társadalomtudományok Osztályának munkatársa szervezi az első ötéves terv tudományos kutatását, amely elsőként határozza meg az ekkor még kicsi, de egyre bővülő régészeti kutatógárda országos tervét. Alapelve a kevés, de jól szervezett tervásatás volt, de csak akkor, ha veszélyeztetett történeti emlékeink megmentése már megtörtént. Vérbeli muzeológus volt, aki a múzeum fő feladatának a gyűjtemény szakadatlan fejlődését, állapotának megóvását és publikálását tekintette, végső céllal a közönség számára való bemutatással. 1951-ben került a múzeum élére, és vezetése alatt az 1802 óta gyarapodó gyűjtemények számbelileg a háromszorosára nőttek, minőségben megsokszorozódtak. Mint vezető kitűnően látta, hogy az elődei alatt élt közel 150 éves intézmény milyen egyenetlen, ingatag alapokon áll. Egyfelől egy nagy régészeti anyag, amelynek anyagi értéke jóval nagyobb, mint tudományos forrásértéke, kitűnő numizmatikai gyűjtemény; másfelől a sovány történeti anyag — a festmény és metszetanyag kivételével — , de az is telve az uralkodó rend fényes anyagával, nélkülözve a jobbágyság, a munkásság nem pompázó, de nélkülözhetetlen kultúrörökségét. Ezért a Múzeum 150 éves évfordulójára 1952-ben átszervezte a kissé megkövesedett múzeumszervezetet, hogy azt a jövő céljai szolgálatába állítsa, és elindítsa új útjára. Az önálló középkori osztálynak a honfoglaláskor és a magyar őstörténetkutatás korábban is meglévő kiemeltsége mellett fő feladatát az Árpád-ház korának és a késő középkor kutatásában látta, amelyben a múzeum kitűnő kollektívája iskolát teremtett. Az önállósult újkori osztályon fő törekvésnek a forradalmi csomópontok erőteljesebb gyűjtését, a bűvös történeti távlat áttörését tekintette, amely a mához való közelítés gondolatának tudatos felismerése. A tudományszervezés korszerűségét mutatja az adattár felállítása, amellyel a feldolgozott tudományos munkát, illetve a Magyar Nemzeti Múzeum központi tevékenységét kívánta biztosítani szakmapolitikai kérdésekben. Elősegítette, hogy a központi feladatok decentralizálásában az MNM bázisa legyen az ásatások koordinálásának, a leletmentés szervezésének, központja a régészeti dokumentációnak, a védett történeti régészeti helyeknek, és felelőse a régészeti—történeti magángyűjteményeknek, egyedi tárgyaknak. Személyes ügyének tekintett minden megrongált, elpusztított lelőhelyet, legyen az a Flórián téri tetrapylon, a tápiószentmártoni „Attila-domb", vagy saját ásatási területének, Nagyharsánynak érthetetlen mélyszántással történt megrongálása. Agitált írásban és szóban, hogy jó törvényeink nem elegendőek a pusztítás megakadályozására, szemléleti változásnak kell bekövetkeznie, mert ami elpusztul, pótolhatatlan veszteség a magyar föld és nép kultúrörökségéből. Ugyanilyen következetesen védte a nem földből előkerült műtárgyak sorsát. Hadat üzent a neppereknek, a tezaurálásra spekuláló magángyűjtőknek éppen úgy, mint az állami kereskedelem és szövetkezet csak a mát látó műtárgykiviteli érdekeltségének. Zászlóvivője volt a műtárgymentésnek, bár néhány főigazgató társában segítőtársakra talált, e tevékenységében mindig elégedetlen maradt, mert sokkal több az ügyeskedő ember, mint a vérbeli muzeológus, akinek sír a szeme, ha a legjobb anyagot nem a múzeumban látja. Fáradságot, harcot nem ismert főhatósága ellenében sem, ha olyan Hungarica megszerzésére volt lehetőség, amely nélkülözhetetlen a nemzet múzeuma számára. Elégtétel a sorsnak, hogy