Folia archeologica 15.

Temesváry Ferenc: Kulcstípusok és zármechanizmusok fejlődése a XVI-XVIII. században

KULCSTÍPUSOK ÉS ZÁ

RMECH ANIZMUSOK FEJLŐDÉSE 109 a reneszánsz formakincse . . . Budáról áradt szerte ki az országba a reneszánsz építészeti forma és díszítő motívum."

4 Magyarország lakatosiparának fejlettségét kutatva — a későbbiekben részletesen elemzett tárgyi anyagon túlmenően — meg kell vizsgálnunk néhány céhlevelet —, köztük olyanokat, amelyek a lakatoscéhek felépítésében történt alapvető változásokat tükrözik. A fejlődés folyamán egy-egy céhszervezet több iparágat tömörít magába. Nevük ugyan lehet közös — bár ez inkább a korai évszázadokat jellemzi — azonban a munka tárgyában, nyersanyagában jelentős különbségek mutatkoznak.

5 A lakatosok a legtöbb magyarországi városban a XV—XVI. század folyamán önálló céhekké tömörülnek, sőt a XVI. század első felére kialakult már a lakatosmesterség speciális három ága, a „pléhmívesség", az „ónasmívesség", másképpen „fejérmívesség", és a „tisztítottmívesség".

6 A mondottakat alátámasztja a debreceni kovács, lakatos és csiszárcéh 1619. évi céhlevelének 2. artikulusa is, amely kimondja: „az ő művök 3 rendben áll: Pléh műben, onos műben, tisztított műben."

7 Mint látjuk a lakatos, lakatgyártó kifejezés (Serator, Serarius, Serifaber, Schlosser) valójában egy közös elnevezést takar. A pléhcsináló mester készíti: a csizmapatkót, pléhet, azaz zárat, lakatot, kulcsot, ablakrostélyt, a tisztítottműves a szekercéket és csákányokat, míg a fejérmíves a buzogányokat és kengyeleket. A sarkantyúkészítők (Calcarii, Calcarifices, Sporer) a sarkantyúkon kívül ugyanazokat gyártották mint a fejérmívesek. A lakatosokkal sok helyen együtt találjuk még a páncélgyártókat, más néven fegyverderékkészítőket (Pangraczer, Panziermacher, Platner); a puskamíveseket (Ballistrarius, Schlopetarius, Büchsenmacher, Büchsenschifter), órásokat (Horogiarius, Uhrmacher), ónműveseket (Stannarior, Stannarius, Zinngisser) és természetesen a kovácsipar különböző ágait. Az általunk említett esetben vas és fémipari mesterségek tömörültek egy szervezetbe. Gyakran előfordul, hogy csizmadiákat, szíjgyártókat, szűcsöket, csiszárokat és ötvösöket is találunk közöttük. Azonban a városok fejlődésével, a piacok kiszélesedésével és nem utolsósorban a differenciálódás előrehaladásával kibontakozó új erők a céhszervezeteket lényegesen átformálták. A vegyes céhszervezetek száma csökkent, az önálló céhszervezetek száma pedig növekedett. Amíg Nagyvázsonyban — tehát az ország nyugati részén — 1657-ben a céhszervezet még a csizmadia, kovács, lakatgyártó, szíjgyártó, csiszár, szűcs, ötvös mesterek gyülekezetéből áll, addig a XVIII. század hetvenes éveiben mindössze a lakatosok és kovácsok alkotják a szervezetet. A szétválás az egész országban viszonylag igen lassú, s a XVIII. században együtt találjuk őket olyan nagy városban is, mint Debrecen. A XIV—XV. századi zárszerkezetek tanulmányozásánál megállapítottuk, 4 Vö. A magyarországi művészet törénete. (Bp. 1956) 284. 5 A nagyvázsonyi lakatosok 1657-ben jóváhagyott céhlevele is kimondja, hogy „Tartozzék a lakatjártó egy békó lakatot tizenkétnyelvűt, egy puskaacélt, és egy zablát csinálni." L. a céhlevél 2. artikulusát. 6 Ezúttal mondok köszönetet dr. Nagybákay Péternek, aki a magyarországi vas- és fémműves céhpecsétek című, igen komoly figyelmet érdemlő tanulmányát rendelkezésemre bocsátotta. Ugyancsak ő volt, aki a céhrendszer fennállása alatt Magyarországon működött vas- és fémipari mesterségek, főbb termeivényeik és más szakmákkal való összefüggéseit vizsgálta. 7 Rick/ A., A debreceni nemes Vásáros Társaság története. (Debrecen 1930) 13.; Vö. Závonyi J., TT 40 (1893) 373. ; Kemény L., Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 8 (1901) 36.; Lásd még a kassai egyesült lakatos, sarkantyús, páncélgyártó és csiszárcéh szabályzatát 1641-ből. TJo. 10(1903) 426.