Folia archeologica 13.

M. Balik Sándor: A magyarországi kőedénykereskedés és gyártás harca a XVIII. század végén

286 Mihalik Sándor is hozni. Nagymértékű terjesztésükre és eladásukra ígéretet is tettek. A háború mindezt lehetetlenné tette, elsöpörte. A budai gyár most újra azzal küszködik, hogy felemelkedjék, kiutat, eladási lehetőséget találjon. A budai fajánsz-, vagy edénygyárat a megfelelő gyártási épület kivitelezése és a lóval hajtott annyira szükséges malom helyreállítása mellett a „legkegyelmesebben" el kell látni: finom és valódi cinnel, ólommal, ezüst gléttel, míniummal és smeldával, mert a kereskedők gyakran rossz minőségűt adtak el és így a gyár nagy kárt szenvedett. Hogy a kereskedők csalásának ne legyen kitéve, szükséges volna az országban olyan lerakatot létesíteni, ahol nemcsak ezek, hanem réz, antimon, vitriol, Gewides, ezüst, alabástrom gipsz és hasonló anyagok lennének kaphatók, továbbá azok az ásványi anyagok, amelyeket a belföldi manufaktúrák is használnak a feldolgozáshoz. Ilyen raktár nagy jótétemény volna, hiszen az anyagok nagy része Magyarországról származik. Pesten és Budán át Bécs felé évenként kétszer szállíthatnának; a manufaktúráknak csak így lehet kisebb a vám és fuvar költsége, amely az itteni munkák legnagyobb terhe. Terjedelmes memorandumában Kuny hangsúlyozottan javasolja, hogy a nagyobb és régibb gyárak mellett — egészen a legkisebbig — minden fuserálás legfelső rendelettel tiltassák és semmisíttessék meg. Véleménye és javaslata szerint a hatóságok bírjanak olyan jurisdictióval, hogy minden irkafirka és processus nélkül tekintélyükkel járjanak el a fuserokkal szemben és minden kifogásukat „leépíthessék". Hogy mégse maradjanak kenyér nélkül, a megfelelő gyárban munkába kell állítani őket. Ha jelentékenyebb és vagyonosabb emberek, akkor Társaságot is alkothatnak. De utasíttassanak, hogy legalább 20 mérföldnyi távolságra távozzanak és ott telepíttessenek le. Majd — kissé kuszáitan — így folytatja: „Miután eléggé ismeretes, hogy az új és fiatal munkások az idősebbek mellett nem tudnak felvirágozni, de ilyen emberek mellett a már félig lendületbe jött gyárak vagy a keletkezésükkor megfojtatnak, vagy sokáig megakadályoztatnak, míg a fuserálásnak vége szakad, vagy pedig mindkettő a verseny folytán tönkremegy és véget ér; és ha a hasonló visszaéléseken nem segítenek, úgy a Budai Edénygyár, amely mindabból a tizenegy gyárból, amelyeket magyar mágnások és más vagyonosabb urak itt ebben országban e nemből alapítottak, vagy alapítani kendtek és újra teljesen tönkrementek— legtovább tudta magát fenntartani és felvirágzott —, (de) miután valójában senki sem törődik vele és panaszait, nehézségeit nem hallgatják meg, kevésbé, mint azokét, akik útjában állanak, így abban a veszélyben van, hogy bármi sok pénzbe és fáradságba kerül létrejötte, véget kell érnie. Emiatt Buda egész vidéke és a város is a gyár által a legtávolabbi vidékekről idehozott sok ezer forintot (amely itt költetett el) — a forgalomból elveszíti és ezért majd maga a város kárt szenved." „Ha az ember azt komolyan meg akarja tartani", akkor — javasolja Kuny — arra is tekintettel kell lenni, hogy minden gyártulajdonos hazai születésűeket fogadjon tanulónak, „hogy vége legyen a külföldi munkások monopóliumának éppen a hazai tanulók sokasága miatt, e műhelyeknek (gyáraknak) megbízható munkásai legyenek és a publikumnak jutányos áruja". „Mert nem a gyárak nagy számától függ, hanem a munkások számától, nem kicsi, hanem nagy üzemektől, hogy jó és jutányos áru készíttessék."