Folia archeologica 9.
Mócsy András: Római sírkő Magyarszerdahelyről
88 A. Mócsy szintén Poetovio és Aquincum végpontokkal. 2 4 Ennek pontosabb futása még nem ismeretes, de nem tarthatjuk kizártnak azt, hogy Magyarszerdahelyen is átment . Alsólendvától talán a Murát követte egy darabig, majd Letenye vidékén északkelet felé fordulva a Principális-csatorna árkába tért bele. Innen Magyarszerdahely vidékén, ahol a völgy észak felé kiszélesedik, kelet felé folytatta irányát a Kisbalaton és az alsó Zala-völgy mocsarainak megkerülésével. Magyarszerdahely távol esik a Balaton északi partjával párhuzamos úttól, de beilleszthető a déli parton Ságvár felé menő út irányába. Ezen az úton a korai időben szintén jelentősebb áruforgalom bonyolódott le. Zala megye igen szegény feliratos emlékekben. Az a kisszámú felirat, ami a Rába, a Dráva és keletről a Zala által határolt területen előkerült, kizárólag a vázolt úthálózathoz kapcsolódik (Alsólendva, Zalabaksa, Zalalövő, Zalaapáti, Magyarszerdahely). Ebből a vidék romanizmusára bizonyos következtetések vonhatók le. Az erősen tagolt, dombos Zalában már a földrajzi viszonyok is magukkal hozták a lakosság elzártságát. Mivel pedig adataink szerint veterántelepítés ezen a területen nem folyt, az őslakosság maradt meg régi életformáival. Az idegenek és ezzel együtt a romanizáció behatolása csak az átmenő utak mentén kialakult néhány kisebb telepen mutatható ki. A feliratlelőhelyek gyér száma mutatja, hogy a romanizáció sosem tudott mélyebb gyökereket verni. A magyarszerdahelyi sírkő is az egyik ilyen italikus település nyoma. Mócsy András Une pierre tombale romaine de Magyarszerdahely La pierre tombale est entrée au Musée National en 1935. Le lieu de sa découverte est Magyarszerdahely (Comitat de Zala, à 12 km au Nord de Nagykanizsa, v. fig. 18). Elle est exécutée d'un marbre blanc de Styrie. Elle est fort usée et la partie supérieure y fait défaut. Le champ inscrit est flanqué de colonnes torses dont les bas sont couverts d'une triple rangée d'écaillés. Sous le champ réservé à l'inscription on voit dans un champ renfoncé, la représentation d'un griffon. Sa hauteur actuelle est 129 cm, sa largeur 68 cm. (Pl. XI.) La gravure fort effacée ne permet de déchiffrer l'inscription que difficilement (fig. 17). La lecture que nous proposons est la suivante : [C(aius) lulius ] an(norum) LXXX / [et C(aius) Iul(ius) . . . . ]n an(norum) XXV / [et C(aius) Ijulius .a. an(norum) XX Iul(ius) / lusti. . . . an(norum) X C(aius) Iul(ius) / Ursinus [p(ater) ? ] et Annia / 5 Digna [m(ater) ? ] v(ivi) p(osuerunt) Iul(iae) / Veturia(e) nep(oti) et C(aio) Iul(io) / Digno nep(oti) et lul(io) Ursu/lo nep(oti) Cani(a) Ursula / con(iugi) et f(iliis) et nepo(tibus) v(iva) f(ecit). Le territoire où ce type de pierre tombale était répandu est assez restreint. Les stèles simples, consituées d'un tympan, d'une inscription flanquée de colonnes, aus-dessous de laquelle se trouve un champ pictural rectangle — type auquel appartient notre pierre elle aussi — se rencontrent, selon 2» Radnóti A., PW-VIIA, 83.