Folia archeologica 3-4.

Szabó Kálmán: Ásatási segédeszközök

BIBLIOGRAPHIA 293 dással, lovaglással, de a ház és út hiányával jellemzett félműveltség volt». Nem tudom elképzelni honnan meríti szerző adatait. A magyar bronzkorvég képe nagy vonalakban a következő: egyik oldalon az állattenyésztő, földmivelő és házakban élő őslakosság megtelepedett tömegei, akik nagyszabású várépítkezéseket is ismertek már, a másik oldalon az euráziai lovasnomád kultúra első jelentkezése. A kettő ellentétessége jellemzi a helyzetet. A ház és út hiányától tehát messze vagyunk. A továbbiakban Magyarországtól nyugatra, beleértve Olaszországot és Északafrikát is, a «külterjes földmívelést» találjuk térképezve. A bronzkorvég idejében ily kultúrális fokozati megkülönböztetések Európában nem vihetők keresztül. Az egész kontinensen körülbelül egynivójú, azonosképű, paraszti, falus-, földmivelő-, állattenyésztő kultúrképet találunk, amely mint mondottam főleg Magyarországon érintkezik az első ázsiai hatásokkal. Teljesen érthetetlen, hogy miért vonta be Északafrikát ebbe a képbe? A fejlődés ebben az időben anynyira kontinentális, hogy az elsivatagosodott Északafrikával semmiféle párhuzamot sem vonhatunk. Szerző térképe iskolapéldája az előreelképzelt teóriának, amelyet minden bizonyítóanyag figyelembevétele nélkül egyszerűen a térképre alkalmazott, egyoldalú miliőelméleti okoskodások alapján. Pedig ebben a kérdésben maga az ember és annak tárgyi hagyatéka el nem hanyagolható tényezők. Az egyszer lefektetett fikciót szerző a következő térképen fejleszti tovább. A következő térképen a «mezőgazdasági haladás történelmi főöveit» a Kr. e. 500. évben látjuk viszont. Az ősi műveltség területe váratlanul az egész Mediterránra (beleértve Olaszországot, Görögországot és egész Északafrikát és Kisázsiát) is kiterjedt. Mi lehet ennek a térképnek az alapja? Szerző valószínűen a görög-római fejlődésre gondol. Magna Graeciára nem gondolhatott, mert az az ábrázolt területeknél kisebb volt és nem alkotott összefüggő egészet, hanem elszórt városkolóniákból állott, sűrűn megszakítva a barbarikum foltjaival. A görögrómai fejlődés azonban a térképen látható időpontnál későbben következett be. Róma még csak 396-ban töri meg első nagy riválisának, a félbarbár Etruriának erejét. Nagy Sándor világbirodalma szintén csak a IV. században fejlődik ki. Északafrikának civilizálása pedig még későbbi időre esik. Ugyancsak indokolatlan, hogy a «külterjes gazdálkodás» most már a fél Dunántúlt is elérte és külön foltot foglal el Erdélyben és a Regátban. Indokolás: «feltehető, hogy a magyar föld akkori erdeiben, ősvadonjában reflexéletet élő, szedegető gazdálkodású hordák tanyáztak. (Erdőfikció.) Bizonyos azonban, hogy a medencék naposabb szegélyerdeiben, főleg a Pannonföldön, a második fokozat kapás földmívelőinek helyet gyakran változtató (rablógazdaság), kis telepei elevenítették a tájat». Minderről a magyar ősrégészet nem tud semmit. A településtörténet problémái igen érdekesek, és Magyarországon eléggé elhanyagoltak voltak eddig. Mindazonáltal az ősrégészeti anyag ismeretében, nehezen tudnék elképzelni egy olyan megoldást, amely az egyes népeket ily merev milieuhatárokhoz kötné. Nagyon óvatosnak kell lennie a kutatásnak, ha nagyvonalú egyszerűsítésekre törekszik, mert a nagyvonalúság igen sokszor a tudományos alaposság rovására irandó. Szerző is logikusnak és nagyvonalúnak látszó tetszetős fejtegetéseit tisztára spekulativ uton dolgozta ki, a szakembereinktől közzétett gazdag őskori anyag teljes elhanyagolásával. A térképen az ország közepét továbbra is a szervezett pásztorkodás területe foglalja el. Abban az időben valóban lovasnomád nép, a szkitaság fennhatósága alatt élt az ország egy része, de, hogy az országnak akkoriban mely vidékein, mily gazdasági életformák uralkodtak, arra nézve az Alföld milieutényezőjén kivül, maga az emlékanyag is egyenrangúan megvizsgálandó tényező. Amíg ezt a munkát valaki el nem végzi, addig ezekről a kérdésekről megnyugtató képet nem adhatunk. Meggyőződésem szerint kétszeresen esik latba, ha valaki az általunk felrótt hibákat a magát tudományosan művelni kívánó középosztály számára írt kiadványban követi el. A véglegesség hangnemében csak oly eredményeket szabad közvetíteni, amelyek a legszigorúbb bírálatot is kibírják. Semmi sem hathat rombolóbban a közműveltségre, mintha be nem bizonyított anyagot közvetítünk a véglegesség formájában a nagyközönség felé. Hogy csak egyet említsek: Honnan veszi szerző adatait arra nézve, hogy a Kr. e. II. évezred végén az Alföldön a «szilajpásztorkodás» uralkodott? Szerző, akinek rendelkezésére állottak a régi miliőket rekonstruáló tudományos adatok, egyszerűen visszakövetkeztet a miliőből egy fiktiv ősember fiktiv gazdasági állapotára. A történelmi jelenkorral foglalkozva hasonló önkényes megállapításokkal találkozunk. «A mediterrán magaskultúra tájelemei, tájjelenségei a Kr. u. évezred első harmadában vonultak be a magyar földre. Köztük legszembetűnőbbek voltak a városok, az erődítmények és az utak». Szerző itten a római hódításra gondol. Ezzel szemben az első magyarországi városépítők a nyugateurópai (és nem mediterrán) kelták voltak a Kr. е. IV. században. A római városok és utak sok esetben az ő építkezéseikre telepedtek. Erődítményekkel viszont az ország már a Kr. е. I. évezred elején tele és tele épült, amelyek közül például a gazdag pomázi vár kősáncaival tűnik ki. Pannóniáról még azt is megtudjuk, hogy «a Pannónföld város-kristályok és falvak gyöngyszemeivel teleszórt félkultúra terület volt, melyben csak a Vértes, Mecsek és Papuk maradtak a haladástól lényegében érintetlen területfoltok, gyér és szegény kapásföldmívelő, rablógazdálkodó és tanyakörüli állattenyésztésből élő, de főleg vadászgató népesség kezén.» Nyilvánvaló, hogy szerző teljesen légbőlkapott adatait a térkép rétegvonalainak szemlélése közben merítette. Jellemző, hogy e fejezet jegyzetezésében szerző egyetlenegy őstörténeti munkára sem hivatkozik, ezzel szemben megjegyzi, hogy «e fejezet független szemlélet, tnely abból a herderi ... tételből ered, hogy a helyzet a sorsdöntő:, s a fejlődést a fizikai és történeti kihatások csak gyorsítják vagy fékezik». (428. o.) Szerző tehát maga támasztja alá abbeli nézetünket, hogy az őskori anyag ismeretének teljes hiányában, pusztán logikai-spekulativ úton jutott eredményeihez. Mindezek után lássuk azokat az ismereteket, amelyek birtokában az olvasóközönség számára Magyarország ősnépességének további körülményeit közvetíti. Erre a legalkalmasabb a III. kötet «Magyarország népességének ősrétege» c. fejezetéből kiindulni (139—170. o.). Az érthetőség kedvéért máshonnan is kiragadom azokat a példákat, amelyek az ősnépesség helytelen szemléleté-