Folia archeologica 3-4.

Szabó Kálmán: Ásatási segédeszközök

294 BIBLIOGRAPH IA bői fakadnak és időrendbe sorolva tárgyalom megállapításait. Ide több, a szövegben elszórt megjegyzés bírálatát is belesoroltam. (A máshonnan vett idézetek helyét a kötetszámmal együtt jeleztem.) Előre bocsáthatom, hogy megállapításai roppant felületes olvasottságra utalnak. Lássuk a példákat. Az ősrégészetnek majdnem egyöntetű a feltevése, hogy a jégkor megszűnésével az északra terjeszkedő erdő-biotoppal együtt afrikai eredetű népelemek jutnak Európába (capsien, azilien, tardenoizien). Evvel szemben Prinz szerint az afrikai «őshamiták» nem tudtak északra tovább jutni, mert a tenger elzárta előlük az utat. Tehát keleti bevándorlást tételez fel. Tény, hogy a mezolitikum egy csoportját, a campignien emberét általában keletről származtatják, de, hogy ezek a törzsek «indo-európaiak» lettek volna, mint ahogy azt ő gondolja, az teljesen bizonytalan. A legnagyobb konfuzio azáltal áll elő, hogy a mezolitikum új emberét «Homo Aurignatiensisnek» nevezi. Köztudomás szerint a Homo Aurignatiensis a legutolsó igen hideg eljegesedést megelőző, kissé melegebb «Aurignacschwankung» embere. Tehát semmiesetre sem tartozik a «jégkorszak utolsó fejezetében a történelmi korig tartó nagy éghajlati változásba», amely meghatározással csak a mezolitikum jellemezhető. Szerző is erre az időre gondol, mert a jég teljes visszahúzódásának útjáról beszél. Fokozza a zavart, hogy a Homo Aurignatiensist a «löszmezők első felkapálójának» nevezi, az aurignac-ember egyetlenegy kapáját sem ismerjük és teljessé teszi a zavart, hogy szerinte ugyanaz az ember «égetett agyagedényeket készített» volna. Ez utóbbi igen vaskos tévedés. Az első agyagedények a tardenoizien végén és a campignienben jelennek meg, tehát a szerző által megjelölt korban, csak nem a Homo Aurignatiensis, készítette őket, mert az néhány tízezer évvel előbb élt. Azonban a zavar még tovább fokozódik. «Harmadik népcsoportot a, cro-magnoni vándorlás néven ismert mozgalom hozott az országba». A cro-magnoni ember az aurignatient követő, de a mezolitikumot természetesen megelőző igen szigorú eljegesedés embere. Ennek az embernek, amely a magdalenien kultúrájának hordozója volt, csak annyiban van köze a mezolitikumhoz, hogy ő képezte Európa őslakosságának zömét akkor, amikor a mezolitikum idegen néphullámai megérkeznek. A «cro-magnoni» vándorlás néven ismert mozgalom, amiről Prinz beszél, tehát nincs. Mindezek után a hamis időhatárok közé helyezett aurignaci és cromagnoni ember kultúrális helyzetével foglalkozó fejtegetéseitől sem remélhetünk nagyobb világosságot. A cromagnoni ember Prinz szerint: «alacsonyabb műveltségű, de testileg nem nagyon távol álló nép volt az elődjétől». A mondat első állítása helytelen, a második állítása helyes. A magdalenien (a cro-magnoni ember kultúrájának neve) az aurignatien fokozása és betetőzése. A franciaországi sziklafestmények és rajzok éppen a magdalenienben a legtökéletesebbek. Indokolása szerint «az aurignatien fajta olyan műveltségi fokon állott, melv magából kitermelt egy magasabb néposztályt». Erre nézve semmi adatunk nincsen. A szerző a cro-magnoni ember «hanyatlását» ennek a magasabb társadalmi osztálynak «feltehető hiányával» indokolja. (144—145. o.) A kép, amelyet Prinz a nagyközönség felé közvetít, ősrégészeti szempontból teljesen értelmetlen és zavaros. A szociális tagozódás említése pedig csak bizonyos látszat-történelmiséget kölcsönöz fejtegetéseinek, de a dolog természeténél fogva itten semmiféle konkrét adat nem állhat rendelkezésünkre. Hogy Prinz mennyire felületes, arra jellemző egy, a továbbiak során kiragadott mondat is: «ameddig a tengerparton ősi kagylóhalmokat (kjökkenmöddinger) találnak, addig a mai nép ősrétegében a lappok és finnek családjából való elemeknek is kell lenniük». (153. o.) Az ősfinneket a kutatás, bizonyítóanyaga alapján, a neolitikus «Kammkeramik» emlékeivel kapcsolta egybe. A lappok említése hasonló vonatkozásban teljesen indokolatlan, a kjökkenmöddinger viszont egy campagnien-kori nép emlékei, amelyet csak Kosinna nevezett finneknek, az újabb kutatás azonban ezt már elejtette. Áttérve a geológiai jelenkorra, ugyanaz a bizonytalanság fogad bennünket. Egyhelyütt a 6700—4700-ig terjedő «klimaciklus» őskori megfelelőjét a réz és bronzkorban véli megtalálni (II. kötet 68—70. o.). Evvel szemben a rézkor legjobb esetben a Kr. е. III. évezred elején kezdődik. Egyébként a különösségek egész halmazával kell foglalkoznunk. Megtudjuk, hogy ebben az időben «tárgyi néprajzi-régészeti alapon a leletekből azt következtették, hogy Magyarország és a Balkán összetartozó területet alkotott környezetétől elkülönülten». Erre semmi adatunk nincsen. «Ennek a területnek általában rövidfejű és a szalagkeramikában jeleskedő népei más csoportot alkottak, mint északi szomszédságunknak hosszúfejű, zsinórkeramikás, kőgörgető (megalitokat építő) fajtája» (145. o.). Evvel a felületes mondattal intézi el szerző a magyar neolitikum összes problémáit. Meg kell jegyeznünk, hogy a magyar neolitikum emberi maradványai általában hosszúfejűek (lásd ugyané mű IV. kötete 437—439. o. — Bartucz). Az újabb szakirodalom nemismeréséből fakad az a tévedése is, hogy a neolitikumban földvárakról beszél. (Lengyeli és szalacskai földvárak.) (II. kötet 350. o.) A régibb szakirodalom ilyenirányú tévedését már régen helyesbítették. Hogy a magyarországi neolitikum műveltségét mért a Balkánról kellett, hogy kapja, azt sem értjük, erre semmi tárgyi bizonyítékunk nincsen (II. kötet 350. o.). A továbbiakban Prinz szerint «Kr. e. 2500—2300 évekre teszik olyan népek bevonulásának idejét, melyek gazdasági életüknek a réginél sokkal erőteljesebben a földmívelésre alapításával tűnnek ki». Az évszámok használata, a be- és átvonulások említése, a fejlődés hangoztatása mindez bizonyos történelmi hangulatot kölcsönöz a közvetített képnek, azonban a komoly ősrégészeti kutatás minderről nem tud semmit. Ezek az emberek — szerinte — a Balkán felöl jöttek volna (145. o.). A Balkán, mint kultúra és népelemadó terület, következetes makacssággal jelentkezik. Prinz szerint a «népáramlás alig érte az országot máshonnan, mint délről». A jelenleg rendelkezésünkre álló ismeretek alapján a Balkánról felfelé irányuló népmozgásról sem a neolitikumban, sem a bronzkorban nem tudunk. Délről legfeljebb csak a neolitikus «Kőrös-csoport» emlékeit származtathatjuk, de ez se nevezhető kifejezetten «balkáninak», mert legdélibb emlékei a Star^evo-Vinca vonalra esnek. Ezzel szemben kimutathatóan a magyar belsőség embere, a «tiszai-kultúra» vándorolt a Balkán felé. A továbbiakban megdöbbentően önkényes és köny-