Folia archeologica 1-2.

László Gyula: Egy régensburgi vállkő

KÖNYVISMERTETÉSEK—

BIBLIOGRAPHIE 231 1 HIERONYM., Ep. 106. (ed. HILBERG, CSEL. LV. pag. 249. e pagg. seguenti.). » J. Zeiller, LES ORIGINES CHRÉTIENNES DANS LES PROVINCES DANUBIENNES. Paris, 1918. pag. 566. e pagg. saguenti, e Miscellanea Geronimiana 1920. pag. 123. 9 La lettre de Jéròme à Sunnia e Fretela sur le Psautier (Ztschr. f. d. ntl. Wiss. 28, 1929. pagg. 1 — 13.; confrontasi pag. 229. e pagg. seguenti.). 10 MGH. AUCT. ANTIQU. XI. pag. 212. (ed. MOMMSEN.). 11 Gy. Moravcsik, SZENT ISTVÁN EMLÉKKÖNYV I. pagg. 194. e seguenti. 1

2 Da numerose analogie (cf. Gy. Moravcsik, SZENT ISTVÁN EMLÉKKÖNYV I. pag. 390.) presentiamo qui una croce formata da due lamine di bronzo, ritrovata in una tomba del cimitero, in uso fino alla fine del VII sec., scoperto nel suburbio (Jagodina Mala) della città di Nis (Serbia) (altezza: 5

1/

2 cm, larghezza: 3

i/

2 cm, spessore: 4 mm) (fig. 1.), che porta su un lato l'immagine di Cristo e sull'altro quella della В. V. Maria pregante. Sul Cimitero si trova una relazione preliminare. — In questo luogo tengo a ringraziare il Direttore del Museo Sig. BRATANIC che, della sua squisita cortesia con la quale mi ha permesso di fotografare la croce. Fettich Nándor, A PRÁGAI SZENT ISTVÁN KARD RÉGÉSZETI MEGVILÁGÍTÁSBAN Szent István Emlékkönyv, III. Budapest, 1938. 475—516. 1. Fettichnek ez a tanulmánya mind eredményeiben, mind módszerében szerves folytatása a honfoglaló magyarság régészetéről eddig megjelent munkáinak. Dolgozata rövidesen fordításban is megjelenik s így gondolatmenetét csak összefoglalva közlöm. Szent Vid székesegyház leltára a kardot már 1368ban mint «Gladius S. Stephani Regis Ungariae, cum manubrio eburneo»-nak nevezi és ezt egy-két kutató kivételével napjainkig mindenki el is fogadta. A kard eddigi irodalmának Fettich szerint alapvető hibája, hogy az eredeti tárgy felületes vizsgálatán alapul. A szerző ezért új fényképfelvételeket és elemző rajzokat készített és pontos méretekkel írja le a kard jelenlegi állapotát, a kopások vizsgálatából pedig eredeti méreteire következtet. Az Ulfberht felírású penge kopása a gyakori, későbbi időkből származó tisztítás következménye. Az elefántcsont ellenző és markolatgomb kopása hosszas használatra vezethető vissza. Ezzel már bebizonyosodik az, hogy a kard nem lehet koronázási jelvény, mint azt sokan hitték, hanem csupán díszes, de mindennapi használatra szánt fegyver. Az ellenző és a gomb csontfaragvánnyal való díszítése egyébként is gyakori abban a körben, amelyben ezek készültek: a skandináv világ normán műhelyeiben. A faragványok kettős palmettarendszerbe foglalt állatpárjának elemzésénél Fettich újabb adatokkal támasztja alá azt a régebbi tételét, hogy az északi germán állatdíszekben 800 körül fellépő keleti hatások hátterében az avar művészet áll. Az avar művészet kuporgó griffje jelentkezik a Szent István kardon és a vele rokon faragványokon északi ízlésű megfogalmazásban. A palmettás szerkezet pedig valószínűleg a normán magyar kapcsolatok révén Levediából kerül az északi művészet mintái közé. Fettich nyomon követi ezeknek a mintáknak útját a steppétől egészen északig. A Szt. István kard faragványai a Jeliinge stílusnak a Ringerike stílusba való átmenetének idejéből, a X. sz. utolsó évtizedeiből valók. A kard tehát Szt. István fiatal korában készülhetett s így a többi források egybehangzó bizonyságtételének, hogy a kard Szt. Istváné volt a régészeti eredmények nem mondanak ellent. ^ I Dolgozata befejező részében rámutat arra, hogy a §zt

T István kard nem elszigetelt jelenség Magyarországon, hiszen honfoglaló magyar sírjainkból egész sor normán kardot ismerünk. A magyarság — szerinte — (516. 1.) már Levediában jól ismerte az északi kardtípust és harci taktikát s új hazájában mint ismertet találta meg. A kardokat a normanoktói vásároltuk, beleilleszkedve abba a nagy kereskedelmi rendszerbe, amelylyel a normanok behálózták egész Oroszország területét. A Dalmáciában talált kardokból, szerintünk indokolatlanul, arra következtet, hogy a normanok a délnyugati szlávság megszervezésében is ugyanolyan szerepet játszhattak, mint az oroszországi szláv birodalmak születésénél. A dalmáciai kardok egyrészét a normán kardok utánzatának tartja, s mint szíves szóbeli közléséből tudom a Magyarországon talált normán kardok egyrészében is helyi utánzatot lát. Szigorú tárgykritikai módszerével és a Szent István kard helyének végleges tisztázásával nagy nyeresége régészeti irodalmunknak ez a dolgozat. Fettich mint bevezetőjében írja, a régészet részéről alapot kívánt nyújtani a történeti megvilágítás számára. Fettich dolgozatával kapcsolatban a kétélű kardok elterjedésének történeti hátteréhez szeretnék az alábbiakban néhány kérdést felvetni, mint olyant, amelynek megoldása fontos lenne, mert úgy látom, hogy a kardok megjelenése a honfoglaló magyarság hagyatékában nem magyarázható maradéktalanul a normán kereskedelmi kapcsolatokkal. Induljunk ki Fettich dolgozatának két adatából: 1. A kétélű kardok két eléggé zárt területen találhatók Magyarországon: a) a Duna középső folyásának mentén, ezen a területen Székesfehérvár a csomópontjuk, b) a Tisza felső könyöke körül; ismeretes egy példány Gyönyös mellől is. A dolgozat megjelenése óta Egerből is került elő kétélű kardi s így kétségtelen, hogy az a—b) terület egységes volt és Székesfehérvár környékétől megszakítás nélkül ívelt a Tiszakönyökig. 2. A kardok tömeges megjelenését Fettich a X. sz. végére és a XI. sz. elejére határozza meg. Ezt a két megállapítást történetileg értékelve és vizsgálódásunk körébe további területek is bevonva a következő^ eredményeket kapjuk: 1. A kétélű kardok tömeges megjelenése és elterjedése időben és térben egybeesik azzal a korral, mikor Géza a fejedelmi törzs