Fogorvosi szemle, 2020 (113. évfolyam, 1-4. szám)
2020-12-01 / 4. szám
FOGORVOSI SZEMLE113. évf. 4. sz. 2020.n 124 Az üvegionomer cementek kifejlesztésénél elsődleges cél a fogakra kerülő gyűrűk ragasztására alkalmas anyag kidolgozása volt. Az első üvegionomerek fizikai tulajdonságai nem voltak túlságosan kedvezőek a direkt bracket-ragasztáshoz [22]. A továbbfejlesztett, modern fajták már jobb fizikai karakterisztikát mutatnak. Manapság az üvegionomer cementek polialkénsav és ionokat leadó szilikátüveg keverékéből tevődnek öszsze [16, 17, 22]. Az anyag egyik legnagyobb előnye, hogy képes fluoridot felvenni a környezetéből (például fogkrémből), ezután hosszútávon raktárként működik és legalább 12 hónapig tud fluoridot leadni a zománcfelszínnek és környékének [28]. Az üvegionomerrel történő első direkt bracket-ragasztást White írta le 1986-ban. A zománc savazása nélküli ragasztással kapcsolatos biztató eredmények miatt kezdtek el kísérletezni ezzel az anyagcsoporttal. Az eredeti céllal ellentétben azonban továbbra is szükséges a zománc savazása a klinikai használathoz megfelelő nagyságű kötőerők kifejlődéséhez [22, 27]. Az üvegionomer cementek számos előnyös tulajdonságuk mellett nem tudtak a kompozit ragasztóanyagokhoz mérhető kötőerőket produkálni. Azért, hogy növeljék a kötés erejét, rezint kevertek az üvegionomerhez és 1995-ben megjelentek a rezin-módosított üveg io no -me rek (resin modified glass ionomer cement, RMGIC). A kötőerők nagysága azonban még mindig nem éri el a kompozitokét, de ez nem is feltétlenül célja a gyártóknak, hiszen megfelelően „alacsony” kötőerők mellett a bracketeket könnyebb eltávolítani. Elméletileg nem is szükséges kondicionálás a zománchoz kémiailag kötő RMGIC használatánál a mikromechanikai retenció eléréséhez, mégis a klinikumban a kötőerők növelése érdekében általában 10%-os poliakrilsavas savazást alkalmaznak a ragasztás előtt [3, 16, 28, 36]. A kompomereket (polyacid-modified composite resins) az 1990-es évek elején teljesen új kategóriaként mutatták be a fogászati anyagok között, azonban igazából az eddig is használt és bevált anyagok „összekeveréséből” keletkeztek. A kompomer elnevezést két anyagnév kombinációja adja: „komp” a kompozitból és „omer” az üvegionomerből. A hagyományos kompozit rezinek esztétikáját és az üvegionomer cementek fluoridleadását és adhézióját is birtokló „új anyagcsoport” jól kezelhető és klinikailag sokféleképpen alkalmazható [23, 25]. Mivel nem tudnak közvetlenül kötődni a fog keményszöveteihez, ennek megfelelően applikációjuk előtt valamilyen primer használata szükséges. A komponensek nagy része a kompozitok összetételéhez hasonlóan nagyméretű monomer, mint például biszfenol A-glicidil metakrilát (bis-GMA) és ennek származékai, az uretán-dimetakrilát (UDMA) és a trietilén-glikoldimetakrilát (TEGDMA). A polimer rendszer non-reaktív anorganikus port (például kvarcot és szilikátüveget) használ töltőanyagként. A töltőanyagok szilánnal borítottak, ami elősegíti a mátrixszal való kötések kialakulását. A kompomerek az iniciális polimerizáció után kis adagokban vizet vesznek fel, ami sav-bázis reakciót indít el az anyag belsejében a reaktív üvegrészecskék és a savas funkciós csoportok között. Ez a folyamat többek között az üvegrészecskékből származó fluorid leadását indukálja a mátrixba, ahonnan a szájba kerülve klinikailag előnyös antikariogén hatást fejt ki [23, 25, 34]. A legtöbb ragasztóanyag megköveteli a zománc kondicionálását a bracketragasztás előtt. Ez történhet hagyományosan ortofoszforsavval, self-etch mechanizmussal, poliakrilsavval, illetve létezik olyan ragasztóanyag is, melynél nem szükséges savat használni (nonetch). 1955-ben Michael G. Buonocore írta le, hogy a felszínt 85%-os foszforsavval kezelve jobb adhéziós erőket ért el akrilát tömőanyag esetében. Azóta már tudjuk, hogy a technikán és a töménységi fokon finomítva, 37%-os foszforsavval körülbelül 30 másodpercig kondicionálva a zománcot érhetők el a legkedvezőbb feltételek a ragasztóanyag bekötődéséhez. A technika mögött lévő elmélet az, hogy a sav irreverzibilisen kioldja a fogzománc legfelszínesebb ásványi anyag rétegét (nem egyenletes mélységben és mértékben) és felszínnövekedést hoz létre, ami a mikrokötések kialakításánál előnyös tulajdonság [7, 27, 31, 32]. Az önsavazó rendszerek működése a sav és a primer szerepét kombinálja össze. A primer elsődleges szerepe behatolni a zománc rétegei közé, hogy elősegítse a ragasztóanyag hatékonyabb kötődését a zománchoz. Savas kémhatású primer használata után nem szükséges leöblíteni a zománcot, ami időt spórol az orvosnak és kizárja az íny sav általi esetleges sérülését. Összehasonlítva a hagyományos savazással, több kutatás megerősíti, hogy a self-etch rendszerek kevésbé károsítják a fogzománcot. Az elsőnél ugyanis viszonylag vastag és mélyre hatoló rezin tag-ek képződnek, a második technikánál jóval kevesebb és kisebb tag. A selfetching primerek (SEP) pH-ja lehet magasabb (pH 2 körül) és alacsonyabb (pH 1 körül), de ez látszólag nem befolyásolja a kötőerők nagyságát, tehát valószínűleg érdemes a zománcot jobban kímélő, magasabb pH-jú fajtát alkalmazni [9, 27]. In vitro vizsgálatok nem találtak szignifikáns különbséget a hagyományos többlépéses eljárás és a SEP-ek kötőerői között [2, 4, 29]. Persze ezek az eredmények csak előrevetítik az anyag klinikai körülmények közötti viselkedését. Az orális környezetet, a többvektorú rágóerőket és az adhezívet a szájban érő egyéb hatásokat nem is lehet teljes mértékben modellezni. A szakirodalomban sok helyen szignifikáns különbséget írnak le a SEP-ek és a konvencionális savazás között az utóbbi javára in vivo, más vizsgálatok pedig hasonló hatékonyságúnak hozzák ki őket [6, 15, 18, 24]. Vizsgálati módszer Szakirodalom kutatás A szakirodalmi források gyűjtéséhez használt keresőmotorok a PubMed és a Google Scholar voltak. Fő kritériumunk volt, hogy a beválasztott vizsgálatok mind
