Fogorvosi szemle, 2019 (112. évfolyam, 1-4. szám)
2019-06-01 / 2. szám
FOGORVOSI SZEMLE 112. évf. 2. sz. 2019.n 47 léstől, amely az implantátumfelszínen, illetve a felépítményen képződő biofilmnek köszönhető [44, 45]. Bár nagy a hasonlóság a peri-implantáris és parodontális struktúra felépítésében, a lényeges különbségek alapvetően befolyásolják mind a hisztológiai, mind a klinikai paramétereket. Ezek között említhető a kötőszöveti rostok mennyisége, iránya, a vérellátás, a titánfelszín és a foggyökeret borító cement-felszín különbözősége, a fog koronájának anatómiai struktúrája, valamint az implantátum szuprastruktúra kiképzése közötti differencia [42]. Araujo és Lindhe alapvetően a gyulladás klinikai tü neteinek hiányával definiálta a peri-implantáris egészséget [38], de a klasszifikációt meghatározó munkacsoportnak ezzel összefüggésben számos fontos kérdésre is választ kellett keresnie [43]: Milyen hisztológiai paraméterek határozzák meg a periimplantáris egészséges állapotot, milyen alapvető különbség található összehasonlítva a parodontális szövetek egészséges állapotával? • Milyen klinikai paraméterek írják le a peri-implantáris szövetek intakt állapotát, milyen eltérések fogalmazhatók meg az egészséges parodontiummal összehasonlítva? • Milyen klinikai vizsgálatok alapján állapíthatjuk meg a gyulladásos folyamatok hiányát a dentális implantátum körüli szövetekben? Szükséges-e, illetve szabad-e a peri-implantáris szöveteket parodontális szonda segítségével vizsgálni, meghatározható-e kritikus szondázási mélység, amelynél mélyebb érték már kórosnak számít? Ha csökkent a peri-implantáris csontállomány, beszélhetünk-e peri-implantáris egészséges állapotról? A kiindulási értékeket az implantátum beültetését követő csont összehangolt átépülését követő állapothoz képest kell vizsgálni, ami azt jelenti, hogy egészséges esetben az implantátum behelyezését követő egy évben, a funkcióba helyezett implantátumnál a csontveszteség nem haladja meg a 2 mm-t [42]. Lényeges, hogy az implantátum funkcióba helyezését követően mind szondázási mélység-érték, mind röntgenfelvétel álljon rendelkezésünkre, ami referenciapontot szolgáltathat a peri-implantáris szövetek destrukciójának méréséhez [43]. Az egészséges peri-implantáris mucosa vastagsága átlagosan 3-4 mm, amelyből 2 mm a koronálisan elhelyezkedő epithelium (epitheliális tapadás a titánfelszínen, sulcularis epithelium), a maradék a csontszél felett elhelyezkedő kötőszöveti réteg. Ez adhezíven rögzül az implantátumhoz: a kapcsolódó felszín mellett fib ro blastban dús réteg, ettől laterálisan főleg kollagénrostokat tartalmazó állomány figyelhető meg [45, 47]. Az implantátum felszíne mellett elhelyezkedő hámstruktúrától laterálisan elhelyezkedő kötőszövetben a dentogingivális plexushoz hasonló érszerkezet található [46], ahol perivascularis gyulladásos sejtek csoportjai (T- és B-sejtek), valamint PMN-sejtek figyelhetők meg [47]. Az adhezív kötőszöveti réteg csekélyebb érellátással bír, viszont ebben a rétegben az interface mentén elhelyezkedve, makrofágok láthatók [38]. A gazdag dentogingivális rostrendszerrel szemben a peri-implantáris lágyszövetekben kevesebb a kol lagén rost, a csontszéltől marginális irányba, az implantátumfelszínnel párhuzamosan futnak és még kisebb számban circularis rostok is találhatók. Arról nincsenek megfelelő adataink, hogy abban az esetben, ha az implantátumokat nem-keratinizált nyálkahártya veszi körül, milyen mennyiségben és milyen orientációval figyelhetők meg kollagénrostok [38]. A parodontális szövetekhez hasonlóan a peri-im plantáris sulcus mélységét sem lehet pontosan meghatároz - ni szondázás segítségével: egészséges esetben, illet ve peri-implantáris mucositis esetén kisebb (0,2 mm), periimplantitis esetén nagyobb (> 1,5 mm) mértékben pe - netrál a lágyszövetek közé a parodontális szonda előírt (0,25 Nm) nyomást alkalmazva. Állatkísérletek alapján azonban elmondható, hogy a hám a sérülést köve tően 5-7 napon belül regenerálódik [38]. Így, az előbb említett sérülésnek köszönhetően a szondázást követő pontszerű vérzés nem patológiás [42]. A peri-implantáris zárás a strukturális különbségeknek köszönhetően kisebb ellenállást mutat, mint a parodontális tapadás a természetes fogaknál. Ezt a csontszél feletti implantátum melletti adhéziós kötőszöveti rétegben elhelyezkedő rostok mennyisége, orientációja, valamint a fogaknál a cementben elhorgonyzott kötőszövetes tapadás közötti különbség magyarázza [38]. Ha összehasonlítjuk a peri-implantáris mukozát a feszes ínnyel, az 1-1,5 mm-rel vastagabb lehet. A periimplantáris nyálkahártya vastagsága függ a páciens gingiva fenotípusától is. Egy természetes fog közötti papilla magassága ≤ 5 mm, és a magasságot a természetes fog kötőszövetes tapadása determinálja, míg két implantátum között a papillamagasság átlagosan 3 mm, de függ a peri-implantáris csontlefutástól is [38]. Ha a keratinizált nyálkahártya szélességét hasonlítjuk össze két oldalon azonos pozícióban elhelyezkedő fog és implantátum mellett, akkor a természetes fog mellett átlagosan 1 mm-rel szélesebb keratinizált íny található, mivel az ellenoldali implantátum helyéről eltávolított fog elvesztését követően buccalis csontreszorpció zajlik. Ennek köszönhetően a sulcus bázisánál a periimplantáris lágyszövetek vastagabbak, mint a gingiva. A keratinizált mucosa jelentőségét az egészséges periimplantáris állapot fenntartásában eltérően ítélik meg a rendelkezésre álló kutatások: vannak szerzők, akik legalább 2 mm széles keratinizált nyálkahártyát tartanak szükségesnek, mások viszont annak hiányában is fenntartható állapotról beszélnek [38]. A fentiek ismeretében a peri-implantáris egészség de - finiálásához a gyulladást jelző klinikai paraméterek, így a szondázási vérzés hiánya és az 5 mm-t nem meghaladó szondázási mélység meghatározók, annak ellenére, hogy nincs megfelelő klinikai evidencia a kóros szondázási mélység meghatározásához [43]. A funk-
