Fogorvosi szemle, 2014 (107. évfolyam, 1-4. szám)
2014-03-01 / 1. szám
14 FOGORVOSI SZEMLE ■ 107. évf. 1. sz. 2014. NEKROLÓG DR. KALOCSAI KATALIN 1968-2013 1968. április 20-án született Esztergomban. 1991-ben avatták fogorvossá a SOTE Fogorvostudományi Karán, ahol 20 évig dolgozott. 1994-től tagja a Magyar Orvosi Kamarának, a Magyar Fogorvos rovatvezetője, illetve a Fogorvosi Tagozat nemzetközi kapcsolatainak kiépítője és gondozója volt. Kamarai munkásságáért 2013. május 10-én Huszár Csaba-emlékérmet kapott. Hosszú évekig tartó szenvedés után, 2013. december 4-én hunyt el. Táton helyeztük örök nyugalomba. 45 évesen hagyta itt két gyermekét, férjét, szüleit, sok száz jó barátját, több ezer hálás betegét. Hatalmas űr maradt utána mindnyájunk szívében. Halkan, csendben, elegánsan ment el, úgy, ahogyan élt. Mindig ilyen volt, halk, csendes és elegáns. Törékeny alkat, okos, szép tekintet, bájos, lágy mosoly, finoman fogalmazott, halk beszéd, gondos kerülése minden harsányságnak, feltűnésnek. Tiszta forrásként áradt belőle a szeretet, ha rád nézett, úgy érezted, még a ki sem gondolt bűnöd is megbocsáttatott. Ha valahol váratlanul lépett emberek közé, ott hirtelen csend lett, nem sóvárgó csend, hanem a tisztelő szeretet, a csodalátók csendje. Mint mikor angyal lép a szobába. Mester volt a fogorvosi munka mindhárom területén: egyszerre volt ügyes és ötletdús „kézműves” (gyönyörű kezei voltak), az egész emberre figyelő orvos és az irracionális félelemtől bénult lélek pszichológusa, ha az kellett, akár pszichiátere is. Tudta azt, amit kevesen: pusztán lényével megnyugtatta betegét, aki érezte, jó kezekben van. És valóban ott volt. Édesanyja egyetemi csoporttársam volt, egy máig összetartó, pompás közösségben. Láttam Katit csecsemőként, nővé serdült fiatal lányként, feszült hangulatot oldó társasági hölgyként, szellemes előadóként, türelmes oktatóként, hódító szépségként, báli ruhában, és sarokba bújva, sírdogálva. Erős volt, szilárd akarattal, és sérülékeny, nem múló sebekkel. Bátran tűrte a szörnyű kór ismétlődő támadásait, orvosként tudta a történet végét, emberként mégis remélte, vágyta a gyógyulást. Nagyon szeretett és nagyon akart élni. Sosem tudta megbocsátani, hogy egyik első kezelője, a törvény által előírt, újfajta módi szerint „széleskörűen tájékoztatta” az elkerülhetetlenről. - Ne vegyék el tőlem a reményt! - súgta vádlón és fájdalmasan. Szülői engedéllyel már régen a pótapjává fogadott. Rendszeresen megbeszéltük hasonló és különböző gondjainkat, bajainkat. Egy héttel a halála előtt beszéltünk utoljára. Alig hallhatóan susogta: „most egy kicsit rosszabb. De biztosan lesz majd jobb is. Majd örülünk egy jót az Augustnál, jó?” Aztán hirtelen bontott a vonal. Már nem volt ereje beszélni. A vészt jóslón búgó telefon hang az utolsó emlékem Róla. Hétre rá jött a hír, melyben akkor már mindnyájan biztosak voltunk, mégis mindenkit szíven ütött. Általában a temetési szertartás vége felé, mikor már oldódik a koporsón dübörgő rögök okozta döbbenet, halk duruzsolás támad, rég nem látott rokonok, barátok örülnek egymásnak, sajnálkozva, hogy csak ilyen szomorú alkalmakkor találkoznak. 2013. december 10- én, Táton nem ez történt. Végig halálos csönd, sápadt arcok, fájdalmas tekintetek, meg-megránduló vállak. A pap hangja elcsuklik, a kántornő éneke sírásba fullad, a gyászoló tömeg nem tud „csak úgy” elmenni. Még egy órával az utolsó ima után is sokan állunk a sírnál. Aztán lassanként mégis mindenki elballag, ki-ki a saját bajai után, de sebként visszük magunkkal az emléket. Kati emlékét. Az ÉLET (a másoké) megy tovább, de egy gyönyörű színnel szegényebb lett. Természetellenesen, igaztalanul, felfoghatatlanul korán. Dr. Margitay-Becht András
