Fogorvosi szemle, 2009 (102. évfolyam, 1-6. szám)

2009-04-01 / 2. szám

46

FOGORVOSI SZEMLE ■ 102. évf. 2. sz. 2009.

szemcséi, és a felszín simasága is a Goodfill esetében volt jobb. A polírozás után mindkét amalgám felszíne tartalmazott labilis ón-higany fázist [64, 65, 66, 67], Szabó és mtsai konvencionális és magas réztartalmú gamma 2 fázismentes amalgámreszelék felhasználásával kontralateralis homolog molaris fogakba készült amalgámtöméseket hasonlítottak össze. A repedéstörés, egyenetlenség és secunder caries szempontjából nem találtak különbséget, míg a széli záródás tekintetében szignifikáns különbség mutatkozott a gamma 2 fázis-mentes amalgám javára [68],

Az I., II. és V. osztályú amalgámtömés készítésekor a leggyakrabban előforduló hibák közé 1947-ben a kavitás elégtelen kiterjesztése tartozott, ami elősegítette a secunder caries kialakulását [61]. Záray 1959-ben a II. osztályú üregek approximális szögleteiben 28%-ban talált secunder cariest, ezért javasolta az approximális szögletek lekerekítését, amire legömbölyített fisszura fúrót javasolt [88], A konzerváló fogászati beavatkozások közül az egyik legnehezebb, és számos hibalehetőséget rejtő restaurációnak a II. osztályú amalgámtömés készítését tartják [26], Sok vitát váltott ki az üreg gingivális falának a szabad ínyszélhez viszonyított helyzete, ami az idők folyamán változott. A blacki subgingivális helyzetből előbb paragingivális, majd supragingivális, azaz egyre inkább a szuvasodás kiterjedésének magasságába került [11], A 80-as évek közepén egymástól függetlenül Keszthelyi és Gorzó all. osztályú töméseket magas százalékban nem találta megfelelőnek. A hibás töméseknél a legnagyobb arányt a túlérő tömések (65,5%) képviselték, a negatív lépcső, illetve résképződés ritkábban fordult elő [11, 26, 27], A túlérő tömések vizsgálatakor Gorzó és mtsai szignifikánsan magasabb csontveszteséget, ínyvérzést és gyulladást találtak, és megerősítették azt a nézetet, hogy amennyiben a szuvasodás kiterjedése lehetővé teszi, akkor a kavitás határát az ínyszél fölött kell elhelyezni [11, 12, 13].

Az üreg gingivális határa mellett a másik kritikus pontja a II. osztályú töméseknek a kontaktpont kérdése. A fogak blacki pontszerű, szoros érintkezését a későbbiekben csak fiataloknál tartják követendőnek, idősebbeknél a lapszerinti, vonalszerű érintkezést javasolják. A cél az ételbeékelődés megakadályozása, ami nem csupán a parodontium egészségének megőrzését célozza, hanem a kontaktuson keresztül megosztja a rágóerőt az egyes fogak között, és különösen betét és koronakészítésnél igényli az egyéni sajátosságok figyelembevételét [14, 42, 46],

Esztétikus tömések

Az amalgám mellett 1940-ig a legelterjedtebb tömőanyag a szilikát volt. Az első tömőanyagként használt szilikátot Ascher és Steenbock állította elő 1903- ban [16, 18]. Bármennyire szép volt is elkészítésekor a szilikáttömés, később elvesztette transzparenciáját, tömörségét, és idővel széli záródási problémák léptek fel. Legveszélyesebb tulajdonságának azonban a pulpakárosító hatást tartották. Már 1904-ben felvetik a kérdést, hogy honnan ered e kellemetlen következmény, és hogyan lehet elkerülni, illetve szabad-e élő fogba szilikáttömést készíteni? A pulpakárosító hatást kezdetben az anyag arzéntartalmával, később pedig a folyadék le nem kötött savtartalmával és a kötés közben keletkező savanyú sók képződésével magyarázták [16, 29], Wustrov szerint valamely vízben oldott savnak savi hatása annál kevésbé érvényesül, minél koncentráltabb, és fordítva. A szilikát cementfolyadéka nagyobb mértékben ionizált, és ezért relatív savanyúbb is, mint a cinkfoszfát-cement folyadéka [86].

A pulpa védelmére alábélelést (alátéteket) javasolnak, amely felé követelmény az impermeabilitás [16, 55], illetve amennyiben ez a követelmény nem teljesíthető, lúgos tulajdonságú anyaggal kell a szabad savhatást semlegesíteni. A pulpa alábélelésére a foszfátcement mellett a Fletchert és különböző szerves lakkokokat alkalmazták [55]. Halász a pulpa védelmét a Thymosin-eljárás továbbfejlesztésével és alábélelésként történő alkalmazásával végezte [16]. Frey saját tapasztalata alapján a guttaperchát javasolja alábélelésre, mivel jól szigetel, és vegyileg közömbös. Hátrányát, a nehéz adaptálást száraz, tiszta és zsírmentes kavitással, guttaperchával és műszerrel éri el [9]. Az alábélelés mellett próbálkoztak a szilikát összetételének változtatásával is. A szilikátcement porához kolloidot adtak, amelyről feltételezték, hogy megakadályozza a savképződést („Dralalith”) [1], A „Durosim” esetében a Durosimot (ami szerves anyag) meghatározott arányban adták a savhoz, majd ezt követően hozzáadták a szilikát porát, és megkeverték a tömőanyagot. A Durosim így az egész szilikáttömést a külső résztől a belsőig savtalanítja és sűríti [85], A szilikát tömés készítésénél a helyes por-folyadék arány eléréséhez alacsony hőmérséklet szükséges, ezért vízzel hűtött keverőlap használata ajánlatos [7]. A tömés elkészítés után pedig fontos a szilikát felszínének védelme a kiszáradástól. Herczegh a felület védelmére a viasz mellett a körömlakkot, a plastubolt és paraffint is ajánlja, és összegzi a 70-es évekig „Fritex” szilikát cementtel szerzett tapasztalatait [18]. A szilikátok alacsony húzási és hajlító szilárdsága problémát okozott a frontfogak élhiányának pótlásában. Ezért üvegrostok hozzáadásával a rost- vagy rácsszerkezetű anyagokkal próbálkoztak. A frontfogak tömésére a 9 színben forgalomban lévő Achatitot ajánlották [15, 29].

A szervetlen szilikátok után 1940-ben a gyorsan kötő (önkötő, hidegenkötő) műgyanta tömőanyagok kerültek forgalomba. Az egyik típusuk peroxydot (redox rendszerű), a másik típusuk különböző szulfinsavakat (főleg toluolszulfinsavat) használt katalizátornak. A redox rendszereknél idővel a tömőanyag sárgulása következett be [77], amin javított a szulfinsav [29, 77]. További problémát jelentett a nem tökéletesen végbemenő polimerizáció következményeként szabadon maradó monomer, ami pulpakárosodást okozott. Ehhez társult a rendkívül nagy polimerizációs zsugorodás,