Fogorvosi szemle, 2009 (102. évfolyam, 1-6. szám)
2009-06-01 / 3. szám
101 FOGORVOSI SZEMLE ■ 102. évf. 3. sz. 2009. között is feltűntek a hazai gyártmányok [Kiss D: Új, hazai gyártmányú fogászati lenyomatanyag Mucoplast, Marinex, 1961; Kaán M: Hazai előállítású funkciós lenyomatanyag: a Margoplast és a Margovax, 1973]. Az ötvenes évek elején kezdődött az implantátumok hazai elterjedésének időszaka. Az ezekhez felhasználható anyagok vizsgálatával foglalkozó közlemények is ekkor jelentek meg legelőször [Tárnái K, Záray E: A fémek viselkedése a szervezetben, 1953; Huszár Gy: A subperiostealis implantatum fémtani vonatkozásai, 1957]. Az anyagtan jelentőségét, az iránta a fogorvosok közt megmutatkozó érdeklődést jelzi, hogy 1958-ban önálló ankétot szerveztek ebből a tárgykörből, ahol a szakma kiválóságai (Molnár L; Huszár Gy; Kovács Gy; Rehák R, Berényi B, Záray E.] tartottak előadásokat a lenyomatanyagokról, a fémötvözetekről, a tömőanyagokról és a műanyag implantátumokról. (Óh, régi szép idők!) 1963-ban az FDI külön bizottságot állított fel a fogászati anyagok szabványosítása céljából. A konzerváló fogászat területén ebben az időszakban mindössze a szilikát tömések mechanikai tulajdonságainak javításával kapcsolatosan (üvegszál erősítés) kaptunk hírt. A hetvenes évek újabb korszakváltás kezdetét jelentik. Ennek területe a konzerváló fogászat és az implantológia. A fogpótlások készítésének területén a lemintázóanyagok vonatkozásában az új típusú anyagok (ellasztomerek) biztosították helyüket [Lengyel A; Szendrey M; Bécsey Z; Ludas I: Az alginát lenyomatanyagok súlyváltozásának vizsgálata, 1973; Gyimesi J; Hajdúk Á; Mandula J: Alginát lenyomatanyagok lineáris dimenzióváltozá-sának vizsgálata, 1973; Schött G: Tapasztalatok „Xantopren fonktion” lenyomatanyaggal 1973]. A rögzített fogpótlások területén - tekintettel a technológiában megmutatkozó változást: húzott koronák helyett öntött - újra megjelent a nemesfém-tartalmú ötvözetek olcsóbb változata, az ezüst-palládium valamint a nikkel-króm tartalmú nem nemesfém ötvözetek, melyek teljesen kiszorították a rozsdamentes fogászati acélt [Szőke Á, Kádár L, Simon Gy: Ezüst-palladium ötvözetből egybeöntött koronák és hidak ellenőrző vizsgálata, 1977; Götz Gy, Németi L: Nemesfémmentes ötvözetek öntéséhez alkalmazható új beágyazó anyagok és kísérletes vizsgálatuk, 1991; Varsányi M, Sziráki L, Vass Z: Fogászati ötvözetek elektrokémiai jellemzői, 1993]. A kivehető részleges lemezes fogpótlások területén az alaplemez készítéséhez már csak kobalt-króm ötvözetek voltak használatosak [Huszár Gy: A részleges protézis készítésének anyagtani szempontjai, 1973]. Az elhorgonyzás eszközeiként feltűntek a mágnesek is [Szőke Á, Korponai Á, Joós L, Lajta B: Szamárium-kobalt mágnes alkalmazása a protetikában, 1982]. Az esztétika ekkor már visszanyeri súlyának megfelelő helyét (egy a sok szempont közül), megvalósulását többféle technológia és anyag szolgálja. A kezdetekben a különböző módszerekkel kopásállóbbá tett műanyagok - melyek fémhez történő kapcsolódását már nem csak mechanikailag hanem kémiailag is megoldották (szilanizálás) - jelentettek lehetőséget, de szerepüket egyre inkább a fémkerámiái anyagok váltották fel. Mint már jeleztem, e kor legnagyobb mérvű változása a konzerváló fogászat területén valósult meg, új típusú tömőanyagok alkalmazásával. A műanyagoknak (PMMA) a kariesz okozta anyaghiányok restaurálására történő felhasználása, már azok előállításakor is felmerült. A korábban használt szilikát alapú tömőanyagokhoz képest azonban sem a pulpakárosító hatásukat (monomer), sem kopásállóságukat, sem színállóságukat tekintve sem adtak megnyugtató eredményt. A döntő fordulatot a Bowen által 1965-ben kidolgozott N-fenilglicin-glicidil-metakrilátnak, majd nem sokkal későbbi Bisfenol A-glicidil-metakrilátnak (Bis- GMA) a gyakorlati életben történő rohamos elterjedése hozta. Ezek egyrészt fizikai tulajdonságaikban (zsugorodás, kopásállóság), másrészt feldolgozhatóságukban (adhezív technika, 1970-től fotopolimerizáció) hoztak új eredményeket, melyek ma már jelentős (egyre növekvő) szerepet biztosítanak számukra. A magyar fogászati irodalomban az első, alkalmazásukról (tömőanyag, barázdazáró) szóló értékelő közlemények 1973-tól jelentek meg [Tóth A; Herczegh B; Márai M: Műanyag bázisú tömőanyagok összehasonlító physicalis vizsgálatai, 1973; Bánóczy J; Bruszt P: Barázdazáró anyagok alkalmazása a fogszuvasodás megelőzésében, 1974; Lovász A: Kompozíciós tömőanyagok, 1975; Lovász A: Kompozíciós és hagyományos tömőanyagok Scanning-elektronmikroszkópos vizsgálata, 1976; Tóth A; Herczeg B; Márai M: Műanyagok alkalmazása a caries terápiában, 1976; Lovász A, Márai M: Új rendszerű anyag a fogászatban: az Isosit, 1980]. A kompozitok megjelenésével egyidejűleg (nem tagadható üzleti érdekeket szolgálva) újra fellángolt az amalgámokkal szembeni harc. A kesztyűt felvéve azok gyártói olyan kutatásokba és fejlesztésekbe kezdtek, melynek eredményeként megszületett az ezüstamalgámok új generációja, a gamma 2-fázis-mentes amalgám. Talán nem véletlen, hogy a magyar (és nemzetközi szakirodalomban is) azok a publikációk vannak túlsúlyban, melyek az amalgámokat nem tartják a szervezetre káros anyagoknak. [Herczegh B: Gamma 2-fázismentes amalgámok, 1983; Lovász A, Tardy P: HOMODÉNT-1 az új, korszerű magyar amalgám, 1988; Herczeg B: Az amalgámok toxikológiai vonatkozásai, 1992; Szabó J, Herczegh B, Bánóczy J: A feldolgozás hatása a konvencionális és a gamma-2-fázis-mentes amalgámok adaptálhatóságára, 1995]. A kezdeti eufórikus véleményekkel szemben a korábban szinte támadhatatlan anyagok, a kompozitok is alapos vizsgálat alá kerültek és ennek eredményeként jelentősen változott a róluk alkotott kép [Tanács A, Haraszthy G, Bakay M, Hegyesi F: A kompozit tömőanyagok sejtká
