Fogorvosi szemle, 2008 (101. évfolyam, 1-6. szám)

2008-12-01 / 6. szám

2Í2

FOGORVOSI SZEMLE ■ 101. évf. 6. sz. 2008.

ger Károlynak, zágrábi egyetemi tanártanárnak munkájában nyújtott segítségükért.

A Bevezetés megfelel az Anyag és módszer fejezetnek. Eszerint a vizsgálati anyag elsősorban felnőtt egyének koponyáinak fogai a népvándorlás korától a legújabb időkig. (Értekezésében később, a 69. oldalon megjegyzi, hogy a legújabb kori - utolsó 50 év - bonctani koponyák száma az összes vizsgálatok egyhetede.) A nemi különbségek tanulmányozására a 4000-ből csupán 650 koponyát értékelt, melyek „tipikus női s tipikus férfi külsejű” koponyák, „a melyeken az összes főbb nemi jellegek egyesítve voltak”. Nemi dimorfizmust egyébként csak a felső fogakra vonatkozóan ad meg.

Az előzőeken kívül vizsgált még 60 gyermekkoponyát a tejfogak szempontjából, 100 „más emberfajtájút”, 12 anthropoid s 30 alacsonyabb rendű majomkoponyát. Ez utóbbiak részletes leírását azonban később mellőzi.

A szerző vizsgálati eljárásaiban Maximilian de Terra [72] módszerét követi. A könyvben később megemlíti, hogy „én tízszerte nagyobb anyagot vizsgáltam”. A méréseket tolókás mérővel végezte. A fogak hosszát (magasságát) nem mérte a fogkopás, valamint a különböző szerzők eltérő módszerei miatt. A fogak vastagságának - de Terra után - a fogívre merőleges [oro-vesztibuláris] legnagyobb átmérőt, a szélességnek az előzőre merőleges [mezio-disztális] átmérőt veszi. A fejezet végén közli az általa is alkalmazott nómenklatúrát a fogak és a fogfelszínek jelölésére, amikor a ma is használatos elnevezéseket használja, mint „rágófelület, érintkezési felület (approximális felület); ajaki felület (labiális felület), az elő-zápfogaknál és zápfogaknál pedig külső vagy buccalis felület”. Külön kiemeli, hogy „a belső felületeket mindig linguális felületnek nevezem”, ezzel a mai angolszász nómenklatúrát vetítve előre.

I. fejezet. A fogak képződése ontogenetikus és phylogenetikus szempontból (5-9. old.) A fejezetben összegzi és összeveti a fogak törzsfejlődésére vonatkozó főbb elméleteket, mint Cope, Osborn és mások elképzelését, illetve Rése és Kückenthal elméletét. Az előbbiek [17, 50] szerint a kúpszerű [egycsücskű és eggyökerű, ún. haplodont] fogak „mintegy sarjadzás folytán differenciálódtak bütyök-fogakká”, azaz a fő csücsöktől (felül protoconus, alul protoconid) a fogívnek megfelelően előre és hátrafelé egy-egy mellékcsücsök (paraconus és metaconus, illetve paraconid és metaconid) fejlődik. A három csücsök a korai törzsfejlődési stádiumban egy vonalba esik (triconodont forma), majd eltolódnak orovesztibularis irányban (tritubercularis vagy trigonodont forma). További mellékcsücskök kinövésével alakulnak ki a négy- és ötcsücskű koronaformák. Röse [56] szerint azonban a többcsücskű fogformák több, egymás mellett fejlődő haplodont fog összeolvadásából fejlődnek ki, feltehetőleg a rágószerv (állkapcsok) méretbeli megkisebbedése, tehát helyhiány következtében. Ezt támasztotta alá Kückenthal [41] megfigyelése, „mely szerint a özeteknél a tritubercularisan fejlődő fogak a vízi életmódhoz alkalmazkodott hosszú állcsontok miatt másodlagosan ismét szétválnak egyes kúpfogakká”.

Hillebrand ez utóbbiak magyarázatával ért egyet, ezzel szerinte jobban magyarázható a fogak többgyökerűsége is. Meg kell jegyeznünk, hogy ma a Cope, Osborn-féle teória az elfogadott, csupán inkább elnevezésbeli módosításokkal [4], bár széles körben elismerik a Bőik [8, 9] által kidolgozott dimér teóriát is, mely lényegében az előző elképzelések ötvözete (mezio-disztálisan tritubercularis differenciáció; oro-vesztibulárisan két előbbi egység, a buccalis protomer és a lingvális deuteromer konkréciója, összeolvadása következik be).

II. fejezet. A fogak méretei (9-14. old.) A fogak szélességének és vastagságának középértékét írja le, mindig megadva a vizsgált fogak számát. A felső állcsonti fogak méreteit nemek szerinti bontásban ismerteti. Foglalkozik az őrlőfogak „volumen”-változásával, ennek az elsőtől a harmadik őrlő felé történő fokozatos; totális vagy partialis csökkenésével illetve növekedésével. Észlelése szerint a volumencsökkenés általánosabb, inkább a felső fogazatban nagyobb fokú a redukció.

III. fejezet. A fogak koronája (14-52. old.) A hosszú fejezet több alfejezetre tagolódik az alábbiak szerint: A) A fogkorona rágófelületét alkotó bütykök száma. (15- 23. old.) Az észlelt formákat általában de Terra [72] adataival hasonlítja össze. A redukciós alakokat is értékeli, melyek leírásához az említett szerző módszerét alkalmazza törtszámok felhasználásával. A felső őrlőfogak vonatkozásában fontos megállapítása a következő: „bebizonyítottnak lehet tekinteni azt, hogy az M^up.-on is mutatkoznak biztos jelei a redukcziónak, mely egyszer-máskor e fog hárombütykűségére is vezethet”. De „egybütykű pálczika fogszerű M2-t eddig még senki sem figyelt meg”.

Az intersticiális bütykök címmel külön alfejezetben foglalkozik a főcsücskök közé beékelődött számfeletti csücskökkel (23-25. old.). Ezeket Hillebrand - de Terrával szemben - nem progresszív, hanem ősi jellegnek tartja.

B) A fogkorona rágófelületébe nem jutó járulékos bütykökről. (25-39. old.) A szerző szerint az ilyen csücskök a kisőrlőkön nem fordulnak elő, s az alsó fogak közül csak az őrlőkön. így két csoportban ismerteti ezeket. Míg a metszőfogakon a lingvális csücskök olykor egészen a fogkorona széléig érnek, addig a szemfogak basalis csücske általában kisebb. Az őrlőfogakon elsősorban a Carabelli-csücsök (és Carabelli-gödör) megjelenésével foglalkozik. Rámutat a népcsoportok közötti gyakorisági különbségre. Mint írja: „én a Carabelli-bütyköt ősi jellegű bütyöknek tekintem, a mely egyszerűen azért lép föl leggyakrabban az Mrsup.-on, mert ez a fog mutatja föl a felső molárisok közt a leg-