Fogorvosi szemle, 2004 (97. évfolyam, 1-6. szám)
2004-08-01 / 4. szám
164 FOGORVOSI SZEMLE zis felvételében, a protetikai beavatkozás prognózisának előzetes, szakszerű megbecslésében, és a beteg megfelelő lelki előkészítésében és vezetésében, vagyis elsősorban a prevencióban látják [10, 29, 30]. Ugyancsak felismerésre került, a fogpótlás intoleranciás betegek kezelésének egyik legnagyobb nehézsége, nevezetesen, hogy a betegek többsége nem hajlandó problémájával pszichiáterhez fordulni [22], Saját a témával foglalkozó publikációinkban elemeztük a fogpótlásokkal kapcsolatos pszichés problémák lélektani hátterét [15, 16, 18, 19], és néhány esettanulmányban be is számoltunk a kezelési lehetőségekről [12, 14, 23, 31]. Azonban egy viszonylag nagyobb esetszámú vizsgálat a kórkép pszichoterápiás gyógyítási lehetőségeiről, illetve a pszichoterápiás beavatkozás hatékonyságáról mindeddig hiányzik a hazai és a nemzetközi irodalomból egyaránt. Jelen közleményünkkel ebben az irányban szeretnénk megtenni az első lépést. Vizsgálati anyag és módszer Jelen vizsgálatban 25 fogpótlás-intoleranciában [15,18] szenvedő betegen (21 nő4ffi, kor: 32-81 év között, átlag: 56.92 ± 12.09) vizsgáltuk a pszichoterápiás eljárások alkalmazásának hatékonyságát. A vizsgálatban kizárólag olyan betegeket vontunk be, akik esetében legalább négy teljesült a fogpótlás-intolerancia Marxkors és Müller-Fahlbusch [34] által javasolt öt diagnosztikai kritériuma közül: 1. feltűnő eltérés a panaszok és a klinikai vizsgálat eredménye között; 2. a korábbi szomatikus megközelítésű terápiás kísérletek sikertelensége; 3. a tünetek fluktuálása; 4. a beteg érezhető érzelmi bevonódása a fogászati problémába; 5. valószínűsíthető ok-okozati összefüggés a beteg panaszai és pszichoszociális anamnesztikus adatai között [34]. További szempont volt, hogy jelen publikációban a fogpótlás intoleranciás betegek közül is a „nehéz eseteket” kívántuk vizsgálni, vagyis azokat a betegeket, akik olyan elutasítóan viszonyultak fogpótlásukhoz, hogy annak cseréje pszichológiai okokból nem volt elkerülhető, a beteg fogpótlását nem volt hajlandó viselni. A pótolt foghiányok besorolását a Fábián és Fejérdy által kidolgozott protetikai osztályozás [13] szerint végeztük. Mind a fogászati beavatkozásokat (a kifogásolt fogpótlás cseréjét), mind a pszichoterápiás kezeléseket heti egy ülésgyakorisággal, egyszékes, izolált fogorvosi kezelőhelyiségben [3, 25] végeztük. Kezdetben a két kezeléstípus általában nem volt szétválasztható, mivel a betegek nem voltak motiváltak a pszichoterápiára, jellegzetes módon minden panaszukat a fogpótlás hiányosságainak tulajdonították. Ebben a fázisban rövidebb-hoszszabb terápiás beszélgetéseket illesztettünk a fogászati kezelés keretei közé. A beszélgetéseket személyiségközpontú megközelítésben [40, 42, 45] végeztük, kognitív és viselkedéste97. évf. 4. sz. 2004. rápiás elemek alkalmazásával [46] kiegészítve. Ebben a fázisban akkor számítottuk a fogorvos és a beteg között zajló kommunikációt önálló terápiás ülésnek, ha legalább 30 perc összefüggő (fogászati kezelés által nem tördelt) „beszélgetés-blokk” alakult ki a fogorvos és a beteg között. Ha a fogpótlás átadása után a betegnek továbbra is voltak panaszai, a pszichoterápiás kezelést tovább folytattuk mindaddig, amíg a terápiás folyamat dinamikája alapján érdemi előrelépést várhattunk (a beavatkozásokat tehát időhatár nélkül végeztük). Előfordult hogy a beteg a fogpótlás átadása után (vagy később a terápiás folyamat során) tartósan erős tünetekről számolt be, és újabb fogpótlás elkészítését kezdte követelni, vagy legalábbis reális volt a veszély, hogy ez előbb utóbb bekövetkezik. Ilyenkor utolsó lehetőségként felajánlottuk a betegnek a fény-hang-stimulációval kombinált hipnózis [3, 17, 20] alkalmazását. Erre 14 esetben került sor, és 9 beteg egyezett bele a pszichoterápiának ebbe a formájába. A pontos pszichiátriai diagnózis felállítását és a pszichoterápiás beavatkozásokat szükség szerint pszichiáter bevonásával végeztük. A pszichiátriai diagnosztikai kategóriák megállapításához a BNO-10 klasszifikációs rendszer mentális és viselkedészavarokra vonatkozó előírásait alkalmaztuk [5]. Gyógyultnak tekintettük a beteget, ha rögzített fogpótlás esetén a beteg a fogmű végleges rögzítéséhez hozzájárult, és a végleges rögzítés után új fogpótlás készítésének igényével nem lépett fel. Kivehető fogpótlások esetén, ha a beteg elmondása szerint kivehető fogpótlását legalább nappal rendszeresen, folyamatosan viselte, és új fogpótlás készítésének igényével nem lépett fel. Kombinált fogpótlások esetén akkor tekintettük a beteget gyógyultnak, ha mind a rögzített mind a kivehető fogpótlás tekintetében a „gyógyult” kategóriába tartozott. Javultnak tekintettük a beteget, ha rögzített fogpótlás esetén a beteg a fogmű végleges rögzítéséhez nem adta beleegyezését, de az ideiglenes rögzítéséhez hozzájárult, és fogpótlását ideiglenes rögzítés mellett lényegében folyamatosan viselte. Kivehető fogpótlások esetén, ha a beteg elmondása szerint kivehető fogpótlását az ébren töltött időszak legalább 50%-ban rendszeresen viselte, de voltak visszatérő élethelyzetek, amikor nem (pl. társaságban, munkahelyen viselte, de ha egyedül volt, kivette). Kombinált fogpótlások esetén akkor tekintettük a beteget javultnak, ha legalább a rögzített fogpótlás tekintetében a „javult” kategóriába tartozott. (A fix rész ideiglenes rögzítése miatt a kivehető rész viselése általában illúzórikus, mivel a ki-be helyezés a rögzített részt napokon belül lemozdítja.) Eredménytelennek tekintettük a kezelést, ha a beteg a fogpótlást lényegében nem volt hajlandó viselni, és új fogpótlás készítéshez ragaszkodott, vagy legalábbis ebben látta az egyetlen megoldást panaszaira, amelyeket átmeneti állapotnak sem fogadott el.
