Fogorvosi szemle, 1997 (90. évfolyam, 1-12. szám)

1997-02-01 / 2. szám

betegek értelmi képességüknek, iskolázottságuknak megfelelően értékelték, 30%-uk állította, hogy semmit sem értett az elmondottakból.

A rákbetegség ténye mindegyikükből érzelmi reakciót váltott ki, szorongás, depresszió, düh és lelkiismeretfurdalás jelei voltak észlelhetők. Egy esetben alakult ki a rák diagnózisának hatására súlyos paranoid skizofréniás elváltozás. A tünetek a várható kezelés következményeire, az életkilátásra és a családra vonatkoztak. A lelkiismeretfurdalás érdekes módon nem a betegség kialakulását segítő szokásokra (dohányzás, alkohol) vonatkoztak, hanem sokkal inkább az életben elkövetett bűnökre (úm. hűtlenség, istentagadás). A legjellemzőbb védekező reakció a haláltól és a fájdalomtól, az elesettségtól és az eltorzulástól való félelem, ami miatt a beteg egyáltalán nem fordul orvoshoz, sőt még a betegség tényét is tagadni igyekszik. Nagyon gyakran tapasztalható, hogy a betegek nem saját magukat, hanem családtagjaikat féltik a jövőtől.

Rozen és mtsai a kaliforniai San Francisco Medical Center 139 (átlagéletkor 55 év) maxillofacialis tumorral operált beteget vizsgálták ún. pszichoszociális kérdőív kitöltésével és komputeres feldolgozásával, melyből kiderül, hogy ezen betegek az átlagos populációhoz viszonyítva szignifikánsan többet dohányoznak, az alkoholfogyasztásuk is jelentősen magasabb, legnagyobb különbséget azonban pszichés viselkedésben mutatnak [2]. A külsőleg is szembetűnő defektus, illetve a kísérő funkcionális elégtelenség miatt megbélyegzettnek érzik magukat, mely szociális izolációhoz vezet. Ennek alapja a külalak megváltozásán kívül a nehezített beszéd, a nyálfolyás kontrollálásának nehézsége és a közös étkezés lehetetlenné válása.

Következésképp a beteg nehezen hagyja el otthonát, szükségtelennek, feleslegesnek érzi magát, s terhet jelent számára a környezetétől, családjától való függő viszony. Sok esetben kísérő jelenség a családfőszerep teljes elvesztése is. Emocionálisan labilis, érzékeny, az új személyekkel és helyzetekkel való találkozást kerülő, izolációra és depresszióra hajlamos egyéniség kialakulása jellemző.

Öt évvel később Sykes és mtsai ugyancsak a Kaliforniai Egyetemről ugyanazon betegpopuláció elérhető tagjait (szám szerint 112 fő) kérdezték a későbbi foglalkoztatottság, a szociális kapcsolatok és életmódbeli szokásaik felől a diagnózis, a terápia és a rehabilitáció utáni időszakban [3]. Vizsgálataik során a foglalkoztatottságban 40%-os csökkenést, a jövedelmi viszonyokban minden egyes betegnél visszaesést tapasztaltak. A szociális beilleszkedésben a diagnózis felállítása idején a vizsgált populáció 64%-a volt szociálisan aktív, ez a szám a rehabilitáció után 44%-ra csökkent.

Étkezési és beszédérthetőségi problémák a műtétet követő időszakban a betegek 70%-ánál jelentkeztek, ami a rehabilitációs idő végére 48%-ra csökkent.

A megkérdezettek 65%-a vallotta, hogy a rehabilitációs protézis segített a fokozott nyálfolyási panaszok kontrollálásában és a külső megjelenés javításában, 35%-uknak azonban ez sem hozta meg a kí-56