Fogorvosi szemle, 1997 (90. évfolyam, 1-12. szám)

1997-02-01 / 2. szám

betegek értelmi képességüknek, iskolázottságuknak megfelelően érté­kelték, 30%-uk állította, hogy semmit sem értett az elmondottakból. A rákbetegség ténye mindegyikükből érzelmi reakciót váltott ki, szorongás, depresszió, düh és lelkiismeretfurdalás jelei voltak észlel­hetők. Egy esetben alakult ki a rák diagnózisának hatására súlyos paranoid skizofréniás elváltozás. A tünetek a várható kezelés követ­kezményeire, az életkilátásra és a családra vonatkoztak. A lelkiisme­retfurdalás érdekes módon nem a betegség kialakulását segítő szoká­sokra (dohányzás, alkohol) vonatkoztak, hanem sokkal inkább az életben elkövetett bűnökre (úm. hűtlenség, istentagadás). A legjel­lemzőbb védekező reakció a haláltól és a fájdalomtól, az elesettségtól és az eltorzulástól való félelem, ami miatt a beteg egyáltalán nem fordul orvoshoz, sőt még a betegség tényét is tagadni igyekszik. Na­gyon gyakran tapasztalható, hogy a betegek nem saját magukat, ha­nem családtagjaikat féltik a jövőtől. Rozen és mtsai a kaliforniai San Francisco Medical Center 139 (átlagéletkor 55 év) maxillofacialis tumorral operált beteget vizsgál­ták ún. pszichoszociális kérdőív kitöltésével és komputeres feldolgo­zásával, melyből kiderül, hogy ezen betegek az átlagos populációhoz viszonyítva szignifikánsan többet dohányoznak, az alkoholfogyasztá­suk is jelentősen magasabb, legnagyobb különbséget azonban pszi­chés viselkedésben mutatnak [2]. A külsőleg is szembetűnő defektus, illetve a kísérő funkcionális elégtelenség miatt megbélyegzettnek ér­zik magukat, mely szociális izolációhoz vezet. Ennek alapja a külalak megváltozásán kívül a nehezített beszéd, a nyálfolyás kontrollálásá­nak nehézsége és a közös étkezés lehetetlenné válása. Következésképp a beteg nehezen hagyja el otthonát, szükségtelen­nek, feleslegesnek érzi magát, s terhet jelent számára a környezeté­től, családjától való függő viszony. Sok esetben kísérő jelenség a csa­ládfőszerep teljes elvesztése is. Emocionálisan labilis, érzékeny, az új személyekkel és helyzetekkel való találkozást kerülő, izolációra és depresszióra hajlamos egyéniség kialakulása jellemző. Öt évvel később Sykes és mtsai ugyancsak a Kaliforniai Egyetemről ugyanazon betegpopuláció elérhető tagjait (szám szerint 112 fő) kér­dezték a későbbi foglalkoztatottság, a szociális kapcsolatok és élet­módbeli szokásaik felől a diagnózis, a terápia és a rehabilitáció utáni időszakban [3]. Vizsgálataik során a foglalkoztatottságban 40%-os csökkenést, a jövedelmi viszonyokban minden egyes betegnél vissza­esést tapasztaltak. A szociális beilleszkedésben a diagnózis felállítása idején a vizsgált populáció 64%-a volt szociálisan aktív, ez a szám a rehabilitáció után 44%-ra csökkent. Étkezési és beszédérthetőségi problémák a műtétet követő időszak­ban a betegek 70%-ánál jelentkeztek, ami a rehabilitációs idő végére 48%-ra csökkent. A megkérdezettek 65%-a vallotta, hogy a rehabilitációs protézis se­gített a fokozott nyálfolyási panaszok kontrollálásában és a külső megjelenés javításában, 35%-uknak azonban ez sem hozta meg a kí-56

Next

/
Oldalképek
Tartalom