Fogorvosi szemle, 1996 (89. évfolyam, 1-12. szám)
1996-02-01 / 2. szám
Okklúzió: a mindennapi szóhasználatban az antagonista fogsorok között létrejövő mindenfajta rágófelszíni érintkezést jelöli. Legszűkebb értelmezésben a zárás aktusát vagy az összezárt állapotot jelenti. Főleg az angolszász szakirodalomban sokkal tágabb értelme is van: az okklúzió megjelölést a rágókészülék egészének funkcionális anatómiáját, biomechanikáját, mozgásfiziológiáját és mozgáspatológiáját, annak diagnosztikáját és terápiáját magában foglaló fogalomkörként is használják. Allkapocshelyzetek: E gyűjtőfogalom alatt a mandibulának a maxillához viszonyított térbeli helyzeteit értjük, amelyek fennállhatnak a fogak érintkezésével (kontakt helyzetek) vagy anélkül (szabad helyzetek). Centrális okklúzió (СО): az alsó és a felső fogívek rágófelszínének olyan záródása (okklúziója), amelyben az antagonista okklúziós felszínek között - a rágófelszíni anatómia jól meghatározott szabályai szerint - a lehető legtöbb ponton valósul meg érintkezés. Centrális okklúziós helyzet vagy másképpen intercuspidatiós pozíció (IKP) a mandibulának a maxillához viszonyított, az antagonista csücskös fogak (molarisok és praemolarisok) centrális okklúziós érintkezései által, vagyis a fogazat által determinált központi záródási helyzete. Az ízületi árokban a fej ilyenkor központi hátsó-felső helyzetben van, mindkét oldalon, szimmetrikusan. Miután a centrális okklúziós helyzet az állkapocs kontaktmozgásainak („fogazati artikulációs mozgásainak”) a központi kiindulási- és véghelyzete, a többi, az excentrikus okklúziós helyzetekhez viszonyított jelentősége kiemelkedő, a rágókészülék alapvető és egyes járulékos funkcióinak zavartalan lefolyásában meghatározó. Éppen ez az oka annak, hogy a klasszikus artikulációs tan és a korai gnatológia képviselői igyekeztek nagyon pontosan elemezni és nagyon egyértelműen meghatározni ennek az állkapocshelyzetnek a jellegzetességeit. Ebből született meg azután az ideális centrális okklúzió néven közismertté vált jellegzetességcsoport. Ezt sokan (a köztudatban szinte általánosan) a legjobb, legtökéletesebb centrális okklúziós helyzetként értelmezték. Ennek a jellemzésnek egyik megállapítása szerint centrális okklúzióban és centrális relációban az ízületi árokban az ízületi fej ugyanabban a legfelső-leghátsó helyzetben van, amelyik biztonságosan reprodukálható. Ebből vonták le sokan azt a következtetést - az adott korszak mechanikai szemléletének megfelelően -, hogy biztonsággal csak az reprodukálható, ami az ízületi morfológiai struktúrák által mechanikailag is determinált, vagyis az ízületi fejnek az a leghátsó helyzete, aminél hátrább már nem is kényszeríthető. Ennek folyománya volt azután az a szabály, hogy az antagonista fogsorok centrális intercuspidatiójának (centrális okklúziójának) az ízületi fej leghátsó (retrudált) helyzetében (retrudált kontaktpozíciójában, RKP-ben) kell megvalósulnia. Vagyis ezt az elméletileg ideális vagy inkább idealizált viszonyt (IKP=RKP) tekintették tökéletesnek, 43
