Fogorvosi szemle, 1993 (86. évfolyam, 1-11. szám)
1993-05-01 / 5. szám
Csilléry Andrást (1883 1966) nem könnyű egyértelműen értékelni. Jelentős közéleti és politikai szerepeket vállalt a két háború között; népegészségügyi miniszter, képviselő, orvostömörülések vezetője, majd a debreceni Stomatologiai Klinika első, alapító igazgatója, egyetemi tanár volt. A volt minisztert a „kegyelmes úr” megszólítás illette meg, nagy tekintélye volt a fogorvosok között, gyakran fejtette ki a véleményét és segítette az egyesületet problémák megoldásakor. A háború utolsó szakasza idején a szélsőjobboldali, nácibarát politika mellett foglalt állást, majd emigrált, és Kanadában halt meg [12, 7]. 1926 januárjában az MFE országos kongresszust rendezett. A kongreszszus előadói Sturm József, Salamon Henrik, Csilléry András tartalmas, hosszú előadásaikban a hazai fogászat múltjával és a fogorvosképzés helyzetével foglalkoztak. A kongresszus határozatai között szerepelt, hogy a fogászat legyen az általános orvosképzés keretén belül kötelező szigorlati tárgy, a fogorvos szakorvosi cím használata kétéves szaktanulmány után leteendő vizsgához legyen kötve, végül, hogy a kórházaknak legyen fogászati osztálya. E kívánalmaknak jó része csak hosszú évek vagy évtizedek után és csak részben valósult meg. A kongresszus foglalkozott a fogorvosi ténykedést végző (az akkori egyesületi szóhasználat szerint kuruzsló) fogtechnikusok elleni küzdelemmel is. A fogorvosi közélet sajátságos — bár nem jelentős epizódja volt az egyesület által indított rágalmazási per. Ennek tárgya Fodor László írónak Bölcsődal c., a Vígszínházban 1929-ben bemutatott darabjának egyik kitétele, mely szerint „ha egy kutató orvos fogorvos lesz, az elzüllött”. Az egyesület ezt a kitételt sértőnek találta, és két évig elhúzódó pert indított. Ezt elveszítette, bár a Kúria ítéletében méltányolta a „fogorvosok érzékenységét” [26J. Az egyesület két háború közötti szellemiségét bizonyító módon jellemzi, hogy nagygyűlésein, rendezvényein és a Fogorvosi Szemlében rendszeresen és igen nyomatékosan utalás történik a trianoni békediktátum igazságtalan voltára, szó esik az elcsatolt területek magyarságáról és az ott élő fogorvosokról; mindezekről a második világháborút követő négy évtizedben nem lehetett szólni. A háború után az egyesület a vidéki fogorvosoknak az eddiginél nagyobb figyelmet szentelt, és szorgalmazta az ún. fiókegyesületek alakulását. Az első ilyen 1922-ben Nagykanizsán alakult, ezt követte a szegedi, az északmagyarországi (Miskolc), a tiszántúli (Debrecen), a felső-dunántúli (Győr), a közép-dunántúli (Székesfehérvár) és a kecskeméti fiók [26]. A fiókegyesületek létesítésével függ össze, hogy 1930-ban az MFE belügyminiszteri engedéllyel nevét Magyar Fogorvosok Országos Egyesületére (MFOE) változtatta. A névváltozással a vezetőség kifejezésre akarta juttatni, hogy az egész ország fogorvosainak egyesülése. Az egyesület ezt az elnevezést használta 1945-ben történt feloszlatásáig. A fogorvosok özvegyeinek, árváinak és a rászoruló fogorvosoknak a megsegítésére az egyesület jótékonysági (jóléti) osztályt szervezett, amelyből 1936-ban Magyar Fogorvosok Országos Jóléti Egyesülete néven önálló, de az MFOE-vel szorosan együttműködő egyesület alakult. Első elnöke Fried Samu (1870—1939) budapesti fogorvos, egyik oszlopa pedig Forgách Aladár (1870—1941) volt. Tőle 1940-ben vette át az elnökséget Varga István. A Jóléti Egyesület vezetőinek tevékenysége folytán az MFOE gazdag egyesület volt, vagyonával jól sáfárkodtak. A gyógyszergyáraktól az évek során 156
