Fogorvosi szemle, 1979 (72. évfolyam, 1-12. szám)

1979-02-01 / 2. szám

CENTENÁRIS KONGRESSZUS

35

Az Egyesület 100 éves történetében számos kiemelésre méltó eseménnyel találkozhatunk. Ezek felsorolása igen hosszú időt venne igénybe. Elég annyit megjegyezni, hogy nincs a szakma fejlődésének egyetlen olyan eredménye, amelynek születésekor az Egyesület ne bábáskodott volna. Az Egyesület javaslatára 1906-ban a budapesti egyetemen ismét rendszeresítették a fogászat oktatását, most már stomatologia néven, és ekkor történt döntés arról is, hogy a klinikát fel kell építeni, mint Stomatologiai Klinikát, a szakorvosok pedig a stomatologus címet viselhetik. Salamon szerint nem egyszerűen névcseréről volt szó, hanem évtizedekre terjedő történelmi fejlődésnek és elismert tudományos ténynek név szerint való utólagos elismeréséről. Bizonyos, hogy a szakma akkori, sőt egyes későbbi kiváló képviselői erről meg voltak győződve, és ez a hit adott erőt harcukhoz. Ezzel a szóval harcolták ki az egyetemi oktatás elismertetését. Utólag azonban mégis az igazolódott, hogy ez névcsere volt. Hiszen 1905-ben, egy évvel korábban alakult a Magyar Fogorvosok Egyesülete, a stomatologus jelző elhagyásával. Nem volt erre a szóra szükség 1919-ben, amikor a szakorvosképzésre az Egyesület az első hivatalos engedélyt megkapta, majd 1924-ben, amikor a szakorvosi cím használatát engedélyezték, és a képzési időt egy évben határozták meg, végül 1936-ban, a képzési időnek három évre való kiterjesztésekor. Beigazolódott, hogy nem a szó a lényeges, hanem a képzés tartalma, végül Egyesületünk nem a Nemzetközi Stomatologus, hanem a Nemzetközi Fogorvos Szövetségbe kérte felvételét.

Az eredmények mellett nem hallgathatjuk el gondjainkat sem, annál kevésbé, mert ezek nemcsak a mi gondjaink, hanem az egész társadalomé. Csupán néhányról — a megítélésem szerint legfontosabbakról — kívánok néhány szót szólni. Sok szó esik arról, hogy a fogorvosok száma elegendő-e a lakosság igényének kielégítésére. Ebből a szempontból érdemes felidézni az Egyesület 1941-ben kelt felterjesztésének azt a részletét, amely szerint Magyarországon egy orvos-fogorvosra 2729 lakos jutott. Ezzel szemben 1962-ben az egy fogorvosra jutó lakosságszám kb. 5000 volt. Feltételezhető, hogy jelenleg is vannak olyan nem szakorvos orvosok, akik fogorvoslással foglalkoznak, de számuk bizonyára nem olyan jelentős, mint 1941-ben volt. Ez az adat is azt igazolja, hogy a fogorvosi létszám tekintetében nagy a lemaradásunk. Ez a tény ma már közismert, mégis kötelességünk erre a figyelmet felhívni, annál is inkább, mert az életszínvonal emelkedésével a lakosság fogászati ellátásának igénye is nő. Az ellátási igény növekedése ma már nem korlátozódik a szúvas fogak ellátására, hanem annál sokkal szélesebb körű. A 10 ezer lakosra jutó fogorvosok számában a szocialista országok között a legutolsó helyen állunk, és a fogorvosok terület szerinti eloszlása is kedvezőtlen. Ezen az utóbbi helyzeten némi javulás várható a fogorvosképzés decentralizálásától, amely éppen napjainkban fejeződik be. Nem várható azonban lényeges javulás a 10 ezer lakosra jutó fogorvosok számában, mert az átlagos életkor növekvőben van és számítani kell az életbe lépő új generációkkal, továbbá az aktív munkából kieső fogorvosokkal. A fogorvosok létszámának emelése csak a vidéki fogorvosképzés keretszámainak jelentős növelésével képzelhető el.

Figyelemre méltó tény az is, hogy a Népjóléti Minisztérium 1947-ban létrehozta a „Caries Bizottságot”, amelynek célkitűzései között szerepelt a fogszuvasodás megelőzése. Az alakuló ülésen az egyik felszólaló annak az optimista véleménynek adott hangot, hogy eljön az az idő, amikor a cariest már nem mondhatjuk népbetegségnek. 1965-ben az Országgyűlés egészségügyi és szociális bizottsága tárgyalta a fogorvosi ellátás színvonalát. A bizottság megállapította, hogy a lakosság fogászati gondozásának javítása a legsürgősebb egészségügyi feladatok egyike, a megelőzés területén számos megoldásra váró feladat van, továbbá hogy a fogászati ellátás vidéki fehér foltjain kitűnően