Fogorvosi szemle, 1978 (71. évfolyam, 1-12. szám)
1978-06-01 / 6. szám
190 KÖNYVISMERTETÉS KÖNYVISMERTETÉS Dreyer J<j>rgensen, K.: Amalgame in der Zahnheükunde. Hanser, München—Wien, 1977. 175 old., 140 ábrával. DM 68,-Ez a monográfia eredetileg dán nyelven, immár két kiadásban megjelent mű német fordítása. Ama ritkább szakkönyvek közé tartozik, melyek közvetlen formában érdemi tudást adnak tovább; ez esetben olyan részletekbe menő tudást, mellyel még a jól képzett fogorvos sem igen rendelkezik. Hogy az átadott ismeretek éppen azt a tömőanyagot illetik, melyet még ma is a legáltalánosabban használunk, csak növeli e monográfia jelentőségét és értékét. Az amalgámtömés történetének rövid áttekintése után először a higannyal keverendő ötvözeteket (,,reszelék”-et) ismerteti. Érthetően tárja fel, melyek ezen ötvözetek egyes fázisai, s hogy ezeket a fázisokat konvencionálisán mely görög betűvel jelölik. Öt típusú ötvözet használatos: 1. Zn-t is tartalmazó Ag-Sn ötvözet, melyben a Zn a csekély mennyiségben hozzákevert Cu oxidációjának gátlására szolgál; 2. Zn-mentes, egyébként azonos összetételű ötvözet, melyet szakszerűen vagy vákuumban, vagy 02-dús közegben olvasztanak össze; 3. Zn-tartalmú ötvözet, amely eleve tartalmaz csekély mennyiségű (legfeljebb 3 súly%) Hg-t; 4. hasonló összetételű Zn-mentes ötvözet; és 5. Cu-ban dús ötvözet, mely mintegy 70 súly% Ag-ból, 18 súly% Sn-ből és 12 súly% Cu-ból áll. Az egyik ilyen típusú gyártmány kb. 1 súly-% Zn-t is tartalmaz. Úgy képzelték, hogy a higannyal összegyúrt 5. típusú ötvözetből nyomásnak ellenállóbb végterméket nyerünk, mint a többi típusból; a legutóbbi idők felismerése, hogy higannyal összekevert ötvözet „kötése” során kedvezőbb reakciótermékek keletkeznek a többi ötvözet közti reakciótermékeméi. A referens fogorvosi annyagellátásunk súlyos szervezeti hiányosságának érzi, hogy a fogorvos akkor sem igen tudhatná meg, milyen típusú amalgámötvözetet használ, ha kíváncsi volna rá; de vajon hány fogorvosunk kíváncsi ilyesmire? A könyv a továbbiakban részletesen ismerteti a higannyal megkevert ötvözetben lejátszódó kötési reakciókat, az ötvözet szemcsenagyságának befolyását ezek lefolyására, a kötés időbeli lefutását, a kész amalgám szerkezetét, a kötés során létrejövő tágulást s az erre kimutatható befolyást gyakorló tényezőket, az ötvözetben tartalmazott Zn-hez kötött ún. kései expanziót, az amalgám kései expanzióját szabályosan preparált üregben, az ún. merkuroszkópiás expanziót, a hő hatására bekövetkező tágulást, az amalgám adaptabilitását, a megkötött amalgám korrózióját. A továbbiakban az amalgám mechanikai tulajdonságaival foglalkozik (elaszticitási modulus, elasztikus deformálhatóság, duktilitás, „kúszás”, „folyás”, fáradékonysági határ, nyomási szilárdság, éli szilárdság). Tekintettel a nyomási szüárdság eminens jelentőségére, bemutatja ennek függését az ötvözet összetételétől, homogenitásától, öregedésétől, szemcsenagyságától, oxid-tartalmától, a higannyal való keverés időtartamától, a friss keverék Hg-tartalmától, az amalgám kondenzálásának módjától, időpontjától, a hőmérséklettől, a régebben az üregbe helyezett és a frissen bevitt amalgám közti kapcsolattól. A könyv következő része az amalgámtömés defektusait és ezek létrejöttét tátja fel. A defektusok közül a még puha amalgámtömés — többnyire az orvos okozta - deformálása, az amalgám felszínén létrejövő korrózió, a széli defektusok jelentősége a legnagyobb. A másodlagos caries leggyakoribb oka a tömés széli defektusa. A következő, lényegesen rövidebbre fogott rész az amalgámtömés készítésének technikáját tárgyalja: milyen módon kell eljárni, hogy jó tömés készüljön, milyen műszereket kell használni, hogyan kell az amalgámot az üregben kondenzálni stb. Csak röviden esik szó az amalgámtömés defektusainak korrekciójáról, a fogorvos és segítőinek Hg-veszélyeztetettségéről. A rézamalgámról írt néhány oldal és az FDI standard-specifikációinak részletes leírása zátják a könyvet. Tanulmányozása során sok újat tanultam, ismereteimet sok vonatkozásban hasznosan tudtam bővíteni. Új volt számomra, hogy egyazon amalgámtömésben is keletkezhetnek elektromos potenciálkülönbségek a tömés felszínének tisztaságától és lepedékkel fedettségétől függően, nemkülönben hogy miként lehet a megszokott tömési technikával jó amalgámtömést készíteni (0,2-0,3 mm vastag amalgámréteget legalább 2 kp nyomással, 0,5-0,8 mm átmérőjű, lapos felszínű, esetleg recézett tömlővel kell kondenzálni), hogy sokkalta nehezebb jól tömni, ha az amalgám Hg-tartalma eleve csekélyebb, viszont könnyebb, ha az 58% ötvözethez (reszelékhez) adott 62% Hg minden feleslegét a kavitásba kondenzáláskor préseljük ki (ún. „nedves tömési technika”). Nem egy részletkérdésben kertelés nélkül megmondja a szerző, hogy tudásunk ma még elégtelen; hogy számos más vonatkozásban egyet-mást és sok lényegeset is tudunk, nem kis mértékben éppen Dreyer Jfyrgensen kutatómunkájának köszönhető. Minden fejezet végén hasznos irodalmi utalásokat talál az olvasó. Nagyon kívánatos lenne, ha e könyv tényanyagának jelentős részét hazai szakkönyveink is átvennék, továbbadnák. Ha e könyvet hamarabb ismertem volna meg, sok adata került volna a „Cariologia és Endodontia” V. kiadásába is.
