Fogorvosi szemle, 1975 (68. évfolyam, 1-12. szám)

1975-01-01 / 1. szám

A TEJFOGAK BIOLÓGIÁJA

5

nak enni és sem nappal, sem éjjel nyugodni. Hozzátehetjük, hogy szüleik sem, akik többnyire a már végletekig kimerült és megfélemlített síró-rívó gyermeket hozzák az orvos elé — aki aztán néha egy egész életre félelmi komplexus főalanya lesz.

Vizsgálat-sorozatunk kiinduló pontja a két élmény közül az első volt. Célom az volt, hogy olyan egyszerű fogászati beavatkozást végezzünk a nagyobbacska gyermekek tejfogain, mely a pulpanecrosist kivédi és így jobb kilátást nyújt. Ezt elméletileg egy egy-ülésben történő pulpa-amputatioban gondoltam megtalálni. Hasonló megoldásra a fogászati irodalomban külföldi szerzők is hivatkoznak.

Az akkori — 1965-ös — elképzelésem az volt, hogy az érzéstelenítésben elvégzett pulpaamputatio után a pulpacsonkra rövid időre tricresol-formalint helyezünk, majd az általunk használt Ca(OH)2-os készítménnyel — Neocalc-al — fedve azt, cement és fedőtöméssel fejezzük be a műveletet. A klinikai munkát végző munkatársammal — Molnár Erzsébet dr.-ral — úgy gondoltuk, hogy a gondos klinikai megfigyelés mellett, az így amputált fogak egy részét szövettani feldolgozásra eltávolítjuk, valamint kisebb-nagyobb carieses (de nem kezelt) tejmolárisokat is feldolgozunk, hogy az ilyen tejfogpulpák pathologiai helyzetéről tájékozódjunk. Szükséges volt ez azért, mert a pulpa egyébként jól és részletesen feldolgozott szövettana, csaknem kizárólag maradó fogakra vonatkozik, a tejfog-pulpát eddig mostohagyerekként kezelték.

A vázolt klinikai beavatkozás — mondhatjuk — teljes sikerrel járt. 1966-ban, a szegedi Arkövy-Vándorgyűlésen már arról számolhattunk be, hogy „a beavatkozás után, de később sem kaptunk subjectiv tüneteket: azaz nem fájt és a gyermekek a kezelt fogakon jól tudtak rágni” (2). A viszonylag nagy számú, szövettanilag ellenőrzött esetben is örvendetesen azt találtuk, hogy „az esetek túlnyomó többségében a felszínes szövetrögzítés alatt... strukturális formák között lezajló meszesedési folyamat váltódott ki” úgy, hogy „a maradék pulpa életben maradt, de a gyökércsatorna csaknem minden esetben nagymértékben beszűkült” (2). További tapasztalataink is kedvezőek voltak: azt találtuk, hogy 6—7 éves kor után már mindenképpen jobb klinikai és biológiai eredményre számíthatunk a tejfogak amputatiojával, mint a maradó fogakon szokásos Black 2. osztályú tömésekkel.

A kontroll-pulpák vizsgálata újabb meglepetéssel szolgált: amíg a cariesmentes, vagy csak kissé carieses „öregebb” — 8 és 8 év feletti — tejfogak pulpáján haematoxylin-eosin metszeteken különösebb elváltozást nem találtunk, addig az ideg-készítményeken szinte ki vél tel nélkül az idegek különböző fokú károsodását észleltük (3).

Ez a meglepő tény egy idő múlva eszembe juttatta azt is, hogy ez a biológiai történés, melynek kezdete már a 6 éves pulpákon is kimutatható (hasonlóan a gyökér-resorptióhoz), a tejfogak klinikai viselkedésével igen jól egyezik, mert a tejfogakon a típusos pulpitises roham főleg a 6 év alatti gyermekeken fordul elő és az életkorral mindinkább ritkul. A fogászati ambulancián a síró gyermekek jóformán mind az 5—6 éven aluliak közül kerülnek ki. A szenzoros idegek pusztulása tehát a pulpitises fájdalmas rohamok fokozatos megszűnését is jelenti.

A másik meglepő szövettani lelet az volt, hogy a carieses tejfog alatti pulpa, főleg a mély cariesek alatti elváltozásai, egészen eltérőek a maradó fogakétól. Röviden úgy jellemezhetném, hogy még a mély cariesek alatt is ritka az abscedáló gyulladás és inkább részleteiben variáló, de fővonásaiban chronikus gyulladásnak megfelelő állapot alakul ki. Miután ez a különös szöveti reactio immun-reactiv folyamatokra emlékeztet, azért egy-egy esetben Simon Miklós professzor és Szabó Éva candidata segítségével — akiknek most is hálás baráti köszönetét mondok —, immunfluorescencia vizsgálatot végeztünk és így sikerült a sejtek egy részében immunanyagokat kimutatni (4). Nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy a tejfogpulpa, megváltozott biológiai reaktivitása folytán, most már a cariesszel szemben is differensen viselkedik és az esetek jelentős részében sejthez kötött és nem humorális, helyi immun-reactiv válasz jön létre. Másképpen fogalmazva, a pulpát érő toxikus hatás nem vezetődik tovább, hanem a sejtekben termelt ellenanyagok a helyszínen közömbösítik és így a kialakuló második dentitiót a káros behatás nem érinti. Természetesen ez a constellatio csak kedvező körülmények esetében alakul ki, ha a beható károsító tényező túlságosan virulens és activ, akkor szövetnekrozis és gennyes beolvadás következik be, amely a maradó csírára is ráterjedhet.

Az előzőekben érintett második jelenség, nevezetesen az, hogy az „öregebb” tejfogak a töméseket rosszul tűrik és pulpájuk gyakran elhal, ezáltal szintén megmagyarázható, a szenzoros idegeitől megfosztott pulpa ugyanis „rosszabb” reactivitású, azaz a „tömési inzultussal” szemben nem alakul ki az a prompt reactio mint a maradó fogakon és a pulpa elhal. A tömés mint bevatkozás — beleértve a caries eltávolításától annak minden mozzanatát — hirtelen történik és az ingerek nyilván additionálódnak; a caries kialakulása viszont többnyire lassú folyamat és így a szöveti történésnek is bőven van ideje ahhoz, hogy a kialakuló helyzethez alkalmazkod-