Fogorvosi szemle, 1971 (64. évfolyam, 1-12. szám)

1971-02-01 / 2. szám

40

VARGA ISTVÁN DR.

Egész röviden idézek még a magyar szakirodalomból is. Lenhossélc: a két fogsor záródáskor való egymásba kapaszkodását (Ineinandergreiffen) nevezi occlusiónak vagy articulatiónak.

Molnár: („Fogpótlástan” című könyve 1960) szerint a centrális occlusio a legnagyobb felületi érintkezés a természetes fogsorban a rágó felszínek között. Az articulatio pedig az ellenes fogak metszőéleinek és rágófelszínének érintkezése az állkapocs nyílirányú és oldalirányú elmozdulásai közben.

Földvári és Huszár : occlusio (záródás) alatt az egymáshoz szorított fogazatot értik olyan helyzetben, amikor a rágófelszínek felületi érintkezése a legnagyobb és az állkapocs fejecse az ízületi árokban van. Articulatio (illeszkedés) pedig a fogsorok rágófelszínének érintkezése az egymással szembeni elmozdulás, rágó és őrlőmozgás közben (A fogpótlás technológiája). Kemény szerint a protetikában centrális occlusio alatt azt értik, hogy az ellenlábas fogpárok rágófelszínei legnagyobb területen érintkeznek egymással a csücskök és árkok intercuspidatiójában. De ezenkívül hangsúlyozottan rámutat az ízületi fejecs helyzetének és főleg a rágóizmok harmonikus működésének és a neuromuscularis reflexmechanizmusnak a fontosságára.

Ezek után megkísérlem az occlusio, articulatio és a nyugalmi helyzet fogalmát és nómenklatúráját tisztázni. A témakör egyéb részleteire nem térek ki.

A két fogsor egymással szemben elfoglalt helyzetei két alapvetően eltérő csoportba sorlohatók.

1. Az első csoport fő jellemzője az ellenlábas fogívek rágófelszíneinek különböző nagyságú területen való érintkezése és az, hogy az érintkezés izommunka eredménye.

2. A második csoportba sorolt helyzetekben a fogívek között kisebb-nagyobb, de egyéni távolság van és — a fentebb vázolt izomtónustól eltekintve — izomrelaxatio, vagyis nincs izommunka.

Mindkét csoport helyzetei közül egyesekre pontos megfigyelésekkel tisztázott törvényszerűségek érvényesek, mások teljesen szabadok. Az első, vagyis a fogsorérintkezéses csoportba tartozó helyzetek közül a legfontosabb az occlusio, magyarul a fogsorzáródás vagy záróharapás.

Ez a kifejezés röviden egy mondatban meg sem határozható, csak körülírható. Azt jelenti, hogy a két antagonista fogsor fogai rágófelszínük — igen sok orthodontista által részletesen leírt — nagy területén érintkeznek egymással, középvonalaik egybe esnek. Az alsó fogsor félfognyi mesialis eltolódottságban van, s ezáltal a támasztó zóna fogai között szabályos az intercuspidatio. Tapintással könnyen észlelhető jellemző az is, hogy az állkapocsemelő rágóizmok izometriás összehúzódásban vannak. Röntgennel kimutatható, hogy a mandibula fejecsének mellső domborulata a tuberculum articulare lejtőjével szemben, a felső harmad magasságában van. A fejecs felső domborulata a fossa legmagasabb pontját nem éri el, vagyis még volna lehetőség magasabb és hátsóbb elhelyezkedésre. A tuberculum és a fejecs között van a discus articularis is. Az occlusios fogsorérintkezés mozdulatlan, statikus állapot. Spontán kizárólag rágás és nyelés közben, csak pillanatokra jön létre. Hosszabb ideig csakis akaratlagosan tartható fenn, és hamarosan az izmok kifáradásához vezet.

Szabályos és szabálytalan volta a szájzug és orca szájtükör segítségével való elhúzása után egyszerű rátekintéssel megállapítható. Ez is oka, hogy Anglenek a két fogsor occlusios viszonyán alapuló diagnosztikája még mindig a legelterjedtebb.

(Itt jegyzem meg, hogy az általánosan használt „antagonista” magyarul „ellenlábas” fog kifejezés nem teljesen fedi a fogalom értelmét, és helyesebb volna a „coagonisták” kifejezés, mert a fogak nem ellenlábasok, hanem együttműködők a rágás folyamatában.)