Fogorvosi szemle, 1971 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1971-02-01 / 2. szám
ÁRKÖVY 41 Helyes az eddig elmondottak értelmében a fogsorok érintkező felületeit occlusiós felszínnek nevezni. Az occlusion kívül az első csoportba sorolható minden egyéb helyzetet, melyben a fogsorok occlusiós felszínei a mandibula izommunkával létrehozott rágómozgásai közben egymással érintkeznek, articulatiós helyzeteknek — röviden articulatiónak — nevezünk, és ezek mindegyikét a rágómozgás fáziséinak tekintjük. E meghatározásból sok minden következik. Így legelőször is az, hogy az elmozdulás közben számtalan helyzet alakulhat ki. Ezeket pillanatképeken rögzíthetjük, de folyamatosságukat csak a képek sorozatos, lassított vetítésével figyelhetjük meg. A mozgás közben való megfigyelés lényegesen nehezebb, mint a könnyen reprodukálható statikus helyzeté« ez az oka a rágási mechanizmus körül oly régen folyó vitáknak. Ezek nyomán azonban eldőlt — és ebben Keménynek is igen nagy érdeme van —, hogy a rágás utolsó fázisa, az adductio a leglényegesebb, amikor is az alsó fogsor már ismertetett occlusiós helyzetbe jut, s innen indul tovább az újabb rágómozgás, azaz articulatiós helyzetek felé. Ebből azonban az is következik, hogy az occlusio is articulatiós helyzet, és logikusan centralis articulatio lenne a helyes elnevezése. A centralis occlusio kifejezés csak akkor volna helyes, ha elfogadnánk a német nómenklatúra 1. és 2. pontját, de akkor a 6. pontnak nincs létjogosultsága (1. táblázat). Szerepel az irodalomban a kiegyensúlyozott articulatio kifejezés is, ami azt jelenti, hogy rágás közben, vagyis az articulatiós helyzetekben, a két fogsor között, mindkét oldalon, legtöbbször több ponton is marad érintkezés. Sokak felfogása szerint a kiegyensúlyozott articulatio több tényező függvénye, és ezek közül fontosnak tartották, hogy egymással harmonizáló anatómiai adottságok legyenek az állkapocs mozgásaiban résztvevő képletek között, mind a fogsoron belül, mind azon kívül. A fogsoron belül az occlusiós felszínek alakját, a csücskök magasságát, a csücsök-lejtők szögét, a felső metszők túlharapásának és előharapásának mértékét stb. tartották lényegesnek. A fogíveken kívüli tényezők pedig az ízület felszíni adottságai, mint a tuberculum magassága, lejtőjének, lefutása, az árok sekély vagy mély volta, a discus articularis alaki és egyéb tulajdonságai, a fejecs configuratiója stb. Mai — és meggyőződésem szerint feltétlenül helyes — álláspontunk szerint, melyet protetikai szempontból Kemény is képvisel, a morphologiai szemléleten alapuló nézetet fel kell váltania a funkciós szemléletnek. Eszerint az articulatio temporo-mandibularis igen nagyfokú mozgási szabadsága lehetővé teszi, hogy a mandibula elmozdulásai akkor se legyenek szorosan pályához kötve, ha a fogsorok egymással érintkezésben is maradnak, hanem lehetőség van arra, hogy az articulatiós felszíneknek tulajdonított vezető szerepet az izomműködés, és beidegzés közti — ún. neuro-muscularis egyensúly — irányítsa. Ezt egy gyakorlati példával illusztrálom. Mindenkinek sokszoros tapasztalata, hogy a periodontium gyulladása miatt igen érzékeny fog ellenére is tudunk óvatos rágómozgásokat végezni, mert a neuro-muscularis rendszer kiegyensúlyozottsága lehetővé teszi rágás közben is a fájó fog terhelésének elkerülését. Még néhány szót a mandibula nyugalmi helyzetéről, melynek helyes definíciója — felfogásom szerint — a következő: A mandibula nyugalmi helyzete alatt azt a helyzeti viszonyát (relatióját) értjük, amit az akaratlagos működésre irányított beidegzés szüneteltetése alatt, izommunka hiányában, egyenes fej- és testtartásban szükségszerűen elfoglal. Már említettem, hogy az occlusio bármikor könnyen reprodukálható és pontosan megfigyelhető helyzet, az articulatiós helyzetek már nehezebben regiszt
