Fogorvosi szemle, 1971 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1971-07-01 / 7. szám
200 BÉKY JÓZSEF DR. képp említem, hogy egyedül a fővárosban alig másfél évtized alatt 10 nagyméretű korszerű rendelőintézet létesült, és kb. arányosan vidéken is. Az ezt követő folyamatos építkezések azonban már a kórház-rendelőintézeti egység szem előtt tartásával történnek. A rendelőintézetek megteremtése és bővítése lehetővé tette a fogászati ellátás kétirányú fokozatos szélesítését: a népességnek csaknem teljeskörű bevonását a biztosításba, másrészt a szolgáltatások kiterjesztését fokozatosan minden felmerülő igényre. Ismeretes, hogy a teljességet gyakorlatilag éppen a folyó évben értük el azzal a rendelkezéssel, mely végül a mezőgazdasági dolgozókra is korlátozás nélkül kiterjeszti a fogpótlási ellátást. Nem részletezem a biztosítás egész rendszerének racionalizálását, melynek döntő tényezője volt az észszerű tlenül széttagolt vállalati és egyéb biztosító intézetek egyesítése. Fejtegetésünk következő pontja, a fogorvosképzés, szoros kapcsolatban van az eddigiekkel, hiszen világos, hogy a fogászati ellátáshoz fogorvosokra is szükség van. Ennek történeti áttekintését nem a nagy sikerek, inkább a kísérletezések, erőfeszítések, nehezen manifesztálódó eredmények és tanulságok jellemzik. Egészségügyi kormányzatunk az intézmények nagyíramú anyagi fejlesztése mellett a fogorvosképzés elmaradott voltára csak néhány éves késéssel figyelt fel, ami az oktató intézetek hivatalos testületéire is elmondható. Ezzel nem rekriminálni akarunk, mert hiszen csak az idők folyamán lett nyilvánvalóvá, hogy a háború alatt és a háborút követőleg végzett orvosok érdeklődése a fogászat iránt megcsappant. Éspedig éppen abban az időszakban, amikor a háború előtti átlagos fogszakorvosi számnak többszörösére lett volna szükség. Pedig az egyetemi oktatásban időközben jelentős lépés történt. A fogászat kötelező tantárggyá lépett elő. Az 1947. febr. 8-án kelt vallás-és közoktatásügyi miniszteri rendelet egy-szemeszteres hallgatását (elmélet és gyakorlat) kötelezően írja elő. Buzdító hatása azonban ennek sem mutatkozott. Ez a tény vezetett annak felismerésére, hogy az orvosképzés egyetemességének elvét fel kell adni, külföldi mintára külön fogorvosképzést kell bevezetni és külön kart kell létesíteni. Az előkészítés gondos és fáradságos munkája Balogh Károly professzorra és munkatársaira hárult. Bár a fogorvosi karon az oktatás csak 1952-ben indult meg, de a körülmények sürgető nyomása alatt az indulás az általános karon már két évet végzett hallgatókkal történt, akik csaknem „félúton” voltak, és így sikerült az első csoportot 1955-ben fogorvosi diplomához juttatni. Mint említettük, fogorvosképzésünk egyelőre inkább tanulságok levonására, mint sikerek felsorolására késztet. A képzés oroszlánrészét a budapesti egyetem viseli, mely az induláskor még kis létszámú (az első évfolyamon 10, majd 8 fő), később azonban fokról fokra több, végül is túl nagy létszámú hallgatóság képzését vállalta, ami meghaladta erejét (volt 200-on felüli létszámú évfolyam is). Az oktatással kapcsolatban meg kell emlékeznünk a vidéki orvosegyetemek stomatologiai klinikáiról. (Az alábbiakban dr. Huszár György: ,,A Magyar Fogászat Története” c. munkájának adataira támaszkodunk. A budapesti egyetem stomatologiai klinikájának létesítése még az első világháború idéjét is jóval megelőzte, így ennek fejtegetése nem tartozik tárgyunkhoz.) A vidéki fogászati klinikák — miként korábban a fővárosban is — az orvosegyetem alapítását jóval megkésve létesültek (Szeged 1924, Debrecen 1934, Pécs 1938), eleinte azonban hosszabb-rövidebb ideig csak mint egyetemi Fogászati Rendelőintézetek működtek. A felszabadulás után közvetlenül a debreceni tanszék vezetésére Adler Péter kapott megbízást, majd 8 év után professzori kinevezést. A pécsi rendelőintézetet alapítása óta folyamatosan — 1948 óta mint professzor — Oravecz Pál
