Fogorvosi szemle, 1970 (63. évfolyam, 1-12. szám)
1970-02-01 / 2. szám
34 KAÁN MIKLÓS DR. accl us i os felszín gerincé! távolság interalveolaris távolság 2. ábra 3. ábra Centralocclusióban a műfogak érintkezésekor kialakuló „vonal”, az occlusiós vonal (Földvári—Huszár), illetőleg a rágófelszínek összessége az interalveolaris távolságot két részre osztja (2. ábra). Azt, hogy az occlusiós felszineknek mennyi az alátámasztási felülettől, a fogatlan gerinc legmagasabb pontjától mért verticalis távolsága, s hogy az interalveolaris távolság milyen arányban oszlik el az alsó, felső protézisek között, azt az occlusiós felszín-gerincél-távolság mutatja meg (3. ábra). Irodalmi áttekintés Az occlusiós felszín verticalis helyzetének megállapításával Coopermann, McOrane, Gysi, Kemény, Maison és Suvin foglalkoztak. Általában az volt a törekvésük, hogy — az esztétikai követelmények figyelembevétele mellett — a műfogsorokon az occlusiós sík verticalis helyzete hozzávetőlegesen azonos legyen a rágósíknak a természetes fogazatban elfoglalt helyzetével. Kérdéses azonban, hogy a praemolaris — molaris fogak occlusiós felszínének a természetes fogazat jellegzetességeihez igazodó beállítása, a fogatlan száj megváltozott, sajátos körülményei között, az alsó teljes protézisek funkcionális stabilitását szem előtt tartva, optimálisnak mondható-e. Gysi szerint fogatlan szájban az occlusiós sík a tuberculum alveolare mandibulae legmagasabb pontját és a mellső Bonwill-pontot érinti (középvonalban az áthajlástól 18 mm-rel magasabban). McGrane 40 mm-ben állapította meg a felső és alsó állcsonti áthajlás közötti távolságot centralocclusiós helyzetben, és esetenként azonos számadatok segítségével határozta meg az occlusiós sík 4. ábra. Az occlusiós sík verticalis helyzetének beállítása McGrane szerint (Kemény ábrája alapján )
